Mindig segítettem a húgomnak – de amikor nekem lett volna szükségem rá, csak ennyit mondott: „Nincs időm”

– Halina, most tényleg nem érek rá! – csattant fel Zsuzsa a telefonban. A hangja éles volt, türelmetlen, mintha csak egy ideges ügyféllel beszélne, nem pedig a nővérével.

Ott ültem a konyhában, a kezem remegett a kagylón. A gázon főtt a leves, de már rég nem érdekelt, odaégett-e vagy sem. Csak néztem ki az ablakon, ahol a szürke novemberi eső verte az üveget. Hatvanegy éves vagyok, és most először éreztem azt, hogy teljesen egyedül maradtam ebben a világban.

Gyerekkorunkban mindig azt mondta anyánk: „A család az első. Mindig segítsetek egymásnak!” Én ezt komolyan vettem. Zsuzsa tíz évvel fiatalabb nálam, mindig is kicsit elkényeztetett volt. Amikor anyánk meghalt, én voltam az, aki elintézte a temetést, aki vigyázott rá, amikor beteg lett, aki pénzt adott neki, amikor elvesztette az állását. Soha nem kértem semmit cserébe.

Aztán most, amikor a férjem, Laci kórházba került szívinfarktussal, és nekem is fájt minden tagom a reumától, csak annyit kértem Zsuzsától: jöjjön át egy délutánra, segítsen bevásárolni és elvinni a gyógyszereket. De ő csak sóhajtott a telefonba: „Halina, most tényleg nincs időm. A gyerekek is betegek, a munkahelyen is hajtanak. Majd máskor.”

Máskor? Mikor lesz az a máskor? Amikor már nem lesz kit segíteni?

Azt hittem, legalább ő megérti. Hiszen hányszor mentem hozzá éjszaka, amikor a férje részegen verte? Hányszor vigyáztam az unokaöccseimre, amikor ő dolgozott? Hányszor adtam neki pénzt titokban, hogy ne kelljen szégyenkeznie az anyósáék előtt?

Aznap este Laci csendben feküdt az ágyban. Megfogtam a kezét.
– Laci, szerinted én csináltam valamit rosszul? – kérdeztem halkan.
Ő csak megszorította az ujjaimat.
– Te mindig mindent megtettél mindenkiért. Csak néha elfelejtetted magadat.

Másnap reggel felhívtam Zsuzsát újra. Reménykedtem, hogy meggondolta magát.
– Halina, ne haragudj, de tényleg nem tudok menni – mondta gyorsan. – Majd jövő héten talán…
– Zsuzsa – szakadt ki belőlem –, tudod te egyáltalán, milyen érzés az, amikor valaki csak akkor keres, ha bajban van? Amikor soha nem kérdezi meg: „Hogy vagy?”
Csend lett a vonalban.
– Ne haragudj – mondta végül halkan –, de most mennem kell.

Letettem a telefont. A könnyeim végigfolytak az arcomon. Eszembe jutott apám temetése is: akkor is én szerveztem mindent. Zsuzsa csak állt mellettem és sírt. Akkor is én tartottam benne a lelket.

A napok teltek. Laci lassan jobban lett, de én egyre fáradtabb voltam. A boltba is alig bírtam elmenni. Egyik este leültem az ágy szélére és elővettem egy régi fényképet: Zsuzsa és én gyerekként, kézen fogva állunk a Balaton partján. Akkor még azt hittem, örökké így leszünk – együtt.

Egy hét múlva Zsuzsa mégis átjött. Hoztak egy doboz süteményt.
– Ne haragudj – mondta –, tényleg sok volt mostanában minden…
De már nem tudtam úgy örülni neki. Valami eltört bennem.

Leültünk teázni. Próbált beszélgetni, de én csak bólogattam.
– Halina – kezdte –, tudom, hogy sokat segítettél nekem…
– Nem számít – vágtam közbe fáradtan. – Csak azt szeretném tudni: miért van az, hogy mindig én vagyok az utolsó?
Zsuzsa lesütötte a szemét.
– Nem tudom… Talán mert megszoktam, hogy te mindig ott vagy.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg én rontottam el mindent? Túl sokat adtam? Vagy csak rosszkor kértem vissza?

Azóta ritkábban beszélünk. Már nem hív fel minden aprósággal. Én pedig megtanultam nemet mondani – legalábbis próbálom.

Néha mégis elönt a keserűség: vajon hányan vannak még így Magyarországon? Hányan érzik úgy, hogy csak addig fontosak, amíg adnak?

Ti mit gondoltok: lehet-e újra bízni abban, aki egyszer cserben hagyott? Vagy jobb végre magunkra gondolni?