Egyedül a négy fal között: Amikor a férjem már csak árnyék
– Zsófi, hol van a tornazsákom? – kiabálja a fiam, Bence, miközben a konyhában próbálom összerakni a reggelit. A kávém kihűlt, a pirítós megégett, és a fejemben csak egyetlen gondolat zakatol: vajon ma is minden rám marad?
– Nézd meg a szobádban, Bence! – válaszolom fáradtan, miközben a lányom, Lili hisztizni kezd, mert nem találja a kedvenc hajgumiját. A férjem, Gábor, ott ül az asztalnál, a telefonját nyomkodja. Fel sem néz. Mintha nem is lenne itt.
– Gábor, segítenél? – kérdezem halkan, de csak egy vállrándítást kapok válaszul. – Mindjárt indulnom kell dolgozni, és még annyi mindent kellene csinálni.
– Majd megoldod – mondja halkan, és tovább görgeti a híreket. Mintha nem is az ő gyerekei lennének. Mintha nem is az ő családja lenne.
A buszon ülve azon gondolkodom, vajon mások hogy csinálják. Az irodában Ági meséli, hogy hétvégén wellness-hétvégére mennek a férjével. Judit új vállalkozásba kezdett, és minden reggel futni jár. Én meg? Én örülök, ha este tízre végzek a mosogatással és nem alszom el a gyerekek meséje közben.
Este, amikor végre mindenki alszik, leülök a kanapéra. Gábor még mindig a telefonját nyomkodja. Próbálok beszélgetni vele.
– Szerinted mi lenne jó program hétvégére? Elmehetnénk kirándulni vagy moziba…
– Fáradt vagyok – mondja kurtán. – Majd meglátjuk.
A szívem összeszorul. Régen együtt terveztünk mindent. Most mintha két idegen lennénk egy lakásban. Próbálom visszaidézni, mikor kezdődött ez az egész. Talán amikor elvesztette a munkáját tavaly? Vagy amikor Lili megszületett és minden figyelmem rá irányult? Vagy egyszerűen csak elfáradtunk egymás mellett?
A hétköznapok monotonitása lassan felemészt. Reggelente rohanás, délután munka után bevásárlás, főzés, leckeellenőrzés. Gábor néha elmegy sétálni vagy beül egy sörre a barátaival. Engem már nem hív. Észrevétlenül lettem láthatatlan.
Egyik este Bence odabújik hozzám.
– Anya, miért vagy mindig szomorú?
Nem tudok mit mondani. Csak megsimogatom a fejét és azt hazudom: – Csak fáradt vagyok.
De belül ordítok. Miért kell mindent nekem csinálnom? Miért érzem magam egyedül egy házasságban? Miért nem segít Gábor? Próbáltam már beszélni vele erről. Egyik este sírva fakadtam előtte.
– Nem bírom már egyedül! Segíts nekem! – kérleltem.
– Nekem is nehéz – mondta halkan. – Nem tudom, mit csináljak.
De aztán minden maradt a régiben.
A munkahelyemen is egyre nehezebb helytállni. A főnököm szerint szétszórt vagyok, többet hibázom. Nincs energiám semmire. Néha irigykedve nézem azokat az anyákat, akiknek látszólag minden sikerül: karrier, család, önmegvalósítás. Én meg csak túlélni próbálok egyik napról a másikra.
Anyám szerint régen minden egyszerűbb volt. – Mi is felneveltünk két gyereket apáddal, mégis boldogok voltunk – mondja gyakran. De én emlékszem: apám is sokszor csak ült némán az asztalnál.
Egy este Lili lázas lesz. Gábor épp otthon van, de csak annyit mond:
– Hívd fel az orvost.
Én hívom fel. Én virrasztok Lili ágya mellett egész éjjel. Reggel Gábor sietve elmegy otthonról.
A barátnőim szerint lépnem kellene. – Menj el pszichológushoz! – tanácsolja Kata. – Vagy legalább beszélgessetek őszintén!
De hogyan beszélgessek valakivel, aki már rég bezárta maga mögött az ajtót?
Egyik nap Bence rajzot hoz haza az iskolából: négyen vagyunk rajta, de Gábor arca helyén csak egy üres kör van.
– Miért nincs apának arca? – kérdezem tőle.
– Mert ő sosem néz ránk – feleli egyszerűen.
Ez úgy szíven üt, hogy alig kapok levegőt.
Azóta minden este azon gondolkodom: vajon tényleg ennyi lenne az élet? Egyedül cipelni mindent? Hol vesztettük el egymást? És vajon lehet-e még újrakezdeni?
Néha azt kívánom, bárcsak valaki azt mondaná: „Nem vagy egyedül.” Hogy más is átéli ugyanezt. Hogy nem én vagyok a hibás azért, mert elfáradtam.
Ti mit tennétek a helyemben? Van még remény arra, hogy visszakapjam a férjemet – vagy csak magamat kellene végre megtalálnom?