Anyám elesett – Egy nap, ami mindent megváltoztatott

– Zsófi, segíts! Eles… – ennyi jött az üzenetben, a többi elmosódott, mintha a telefon is remegett volna a kezében. A szívem azonnal a torkomban dobogott. Anyám, a mindig erős, makacs, soha segítséget nem kérő anyám most tőlem várja a megváltást. De én a munkahelyemen ülök, egy unalmas Excel-táblázat fölött, a város másik végén.

Felugrottam az asztaltól. – Főnök, bocsánat, anyám bajban van, mennem kell! – hadartam, és már futottam is ki az irodából. A kollégáim csak néztek utánam, de nem törődtem velük. A villamoson ülve remegő kézzel próbáltam hívni anyámat. Nem vette fel. Egyre csak az járt a fejemben: Mi van, ha komolyabb baja esett? Mi van, ha nem tud felkelni? Mi van, ha… – és itt már nem tudtam tovább gondolni.

A lakótelepi panelház előtt már messziről láttam a mentőt. A szomszéd, Marika néni integetett az ablakból: – Zsófikám, siess! – kiabálta le. Felrohantam a lépcsőn, két lépcsőfokot ugorva egyszerre, közben ziháltam és imádkoztam magamban: csak ne legyen nagy baj.

A lakásban anyám a földön feküdt, két mentős hajolt fölé. Az arca sápadt volt, de amikor meglátott, halványan elmosolyodott. – Jól vagyok, kislányom – suttogta. De láttam rajta, hogy hazudik.

– Mi történt? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Megcsúsztam a fürdőben… Próbáltam elérni a telefont… – mondta halkan. A mentős rám nézett: – Szerencséje van, úgy tűnik, csak zúzódás. De kórházba visszük megfigyelésre.

A kórházban órákig vártam a folyosón. Közben apám hívott: – Mi történt? Miért nem vigyázol rá jobban? Tudod, hogy mostanában egyre gyengébb! – vágta a fejemhez. A bűntudat szorítani kezdte a mellkasomat. Hányszor mondta már anyám is: „Ne dolgozz annyit, Zsófi! Inkább gyere át néha!” De mindig volt valami kifogásom: határidők, fáradtság, saját életem.

A nővér végül kijött: – Megfigyeljük egy éjszakára. Holnap hazaviheti.

Hazafelé menet apám szó nélkül vezetett. A csend fojtogató volt. Végül ő törte meg:

– Tudod, mikor én voltam fiatal, az én anyám velünk lakott. Nem hagytuk magára soha.

– Apa, most más világ van! Nekem is dolgoznom kell… – próbáltam védekezni.

– Mindig csak dolgozol! És közben elveszítjük egymást – mondta keserűen.

Otthon egész éjjel forgolódtam. Anyám arca lebegett előttem: a félelem és a szégyen keveréke. Vajon tényleg magára hagytam? Vajon tényleg önző vagyok?

Másnap reggel bementem hozzá a kórházba. Már jobban volt, de még mindig gyenge. Leültem mellé az ágyra.

– Ne haragudj rám, anya! – mondtam halkan.

– Ugyan már… Nem te tehetsz róla – simogatta meg a kezemet. – Csak… néha jó lenne többet látni téged.

– Megígérem, hogy változtatok – mondtam könnyes szemmel.

Hazafelé azon gondolkodtam: hányan vagyunk így Magyarországon? Hányan próbálunk megfelelni mindennek egyszerre: munkának, családnak, elvárásoknak? És közben észre sem vesszük, hogy akik igazán fontosak lennének, azok lassan eltűnnek mellőlünk.

Este leültem apámmal beszélgetni. Először csak hallgattunk. Aztán ő szólalt meg:

– Tudom, hogy nehéz neked is. De nekünk csak te vagy.

– Én sem akarom elveszíteni titeket – mondtam halkan.

Azóta minden héten meglátogatom anyámat. Néha együtt főzünk, néha csak beszélgetünk egy tejeskávé mellett. Már nem érzem kötelességnek – inkább ajándéknak.

De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: Vajon elég jó gyerek vagyok? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet találni az egyensúlyt munka és család között ebben a rohanó világban?