A saját otthonomban lettem idegen – amikor a család határait átlépi a szeretet

– Nem hiszem el, hogy már megint az én bögrémet használtad! – csattantam fel, miközben a mosogatóban álló, kávéfoltos bögrét bámultam. Gábor, az unokatestvérem, csak vállat vont, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

– Bocs, Zsuzsi, de nem találtam másikat. Amúgy is, miért olyan nagy ügy ez? – kérdezte fáradtan, miközben lehuppant a kanapéra, és bekapcsolta a tévét.

Ott álltam a konyhában, és hirtelen úgy éreztem, mintha valaki kiszorított volna a saját otthonomból. Pedig én akartam így. Én mondtam igent, amikor anyu hívott, hogy Gábor bajban van. „Zsuzsi, tudod, hogy most nincs hova mennie. Te mindig is olyan jó szívű voltál…” – szólt a telefonban anyu hangja, és én persze nem tudtam nemet mondani. Mindig is én voltam az, aki mindenkin segített: főztem, vigyáztam a gyerekekre, kölcsönadtam pénzt, ha kellett. A család nálunk mindig szent volt.

Gábor három hete költözött hozzám, miután elvesztette az állását és a barátnője is kidobta. Az első napokban még hálás volt mindenért: „Zsuzsi, te vagy az egyetlen, aki most mellettem áll.” De aztán valami megváltozott. Egyre később járt haza, a szobájában hangosan zenét hallgatott, és a lakásban mindenhol ott hagyta a cuccait. A hűtőben eltűntek a kedvenc joghurtjaim, a fürdőszobában pedig már alig találtam helyet a saját piperecuccomnak.

Egy este aztán eljött az a pont, amikor már nem bírtam tovább. Hazajöttem egy hosszú nap után – egész nap ügyfelekkel veszekedtem az irodában –, és azt láttam, hogy Gábor két haverjával ül a nappaliban. Sörös dobozok mindenhol, hangos nevetés. Az egyik srác rám nézett:

– Szia! Te vagy Gábor nővére?

– Nem – feleltem fagyosan –, én vagyok az unokatestvére. És ez az én lakásom.

Gábor csak nevetett:

– Nyugi már, Zsuzsi! Csak egy kicsit lazítunk.

Aznap este sírva feküdtem le. Hogy jutottunk idáig? Miért érzem magam idegennek ott, ahol minden tárgyat én választottam ki? Hol van az én otthonom?

Másnap reggel próbáltam beszélni vele.

– Gábor, ez így nem mehet tovább. Ez az én lakásom. Szeretnék néha nyugalmat is.

– Tudom, bocsánat – mondta halkan –, csak… most minden olyan nehéz. Nem akarok terhedre lenni.

De mégis terhemre volt. És ezt kimondani is fájt. Hiszen ő család. És én mindig azt hittem, hogy a családért mindent meg kell tenni.

A következő hetekben próbáltam határokat húzni: megkértem, hogy ne hozzon haza vendégeket, hogy takarítson maga után, hogy vegyen részt a közös költségekben. Eleinte igyekezett is alkalmazkodni – de aztán újra visszatért minden a régi kerékvágásba. Egy este például későn értem haza, és azt láttam: Gábor alszik a kanapén, mellett egy üres pizzás doboz és egy félig kiivott borosüveg.

– Gábor! – szóltam rá ingerülten. – Nem beszéltük meg, hogy legalább ezt ne?

Félálomban csak annyit motyogott:

– Majd holnap elpakolok…

A barátaim közül többen is mondták: „Zsuzsi, túl jó vagy! Ki fogják használni!” De én mindig visszavágtam: „Nem hagyhatom cserben!” De egyre inkább úgy éreztem: magamat hagyom cserben.

Egy vasárnap reggel végül anyu is átjött. Látta rajtam a feszültséget.

– Mi van veletek? – kérdezte aggódva.

– Anyu, én már nem bírom tovább – törtem ki sírva. – Ez már nem az én otthonom. Minden nap úgy érzem magam, mint egy vendég.

Anyu sóhajtott.

– Tudod, Zsuzsi… néha muszáj nemet mondani. A szeretet nem azt jelenti, hogy mindent elviselsz.

Ez volt az első alkalom, hogy valaki kimondta helyettem azt, amit hónapok óta éreztem.

Aznap este leültem Gáborral beszélgetni.

– Gábor… Szeretlek, de ez így nem megy tovább. Segítek neked albérletet találni. De vissza kell vennem az életemet.

Először dühös lett.

– Komolyan kidobsz? A családodat?

– Nem kidoblak – feleltem halkan –, hanem visszaadom neked is az esélyt arra, hogy újra önálló legyél.

Néhány hét múlva Gábor elköltözött. Azóta csend van a lakásban – néha túl nagy csend is. De végre újra otthon érzem magam.

Mégis gyakran elgondolkodom: vajon tényleg jól döntöttem? Meddig tartozunk felelősséggel egymásért? Hol húzódik az önfeladás és a segítőkészség határa? Ti mit tennétek a helyemben?