„A karácsony fénye: Csak az ajándék számít a családban?” – Egy magyar anya vallomása

– Anya, kérlek, ne gyere át csak úgy! – hallottam meg a hangját, ahogy a bejárati ajtóban álltam, kezemben egy tál frissen sült bejglivel. A hangja nem volt haragos, inkább fáradt, mintha már régóta készült volna erre a mondatra.

Megdermedtem. A karácsonyi fények halványan pislákoltak a folyosón, a szomszédoknál már szólt a rádióból a Csendes éj. Az én szívemben viszont vihar tombolt.

– De hát csak beugrottam… – próbáltam mosolyogni, mintha minden rendben lenne. – Hoztam egy kis süteményt, gondoltam, örültök neki.

A fiam, Gergő, zavartan nézett rám. Mellette ott állt Dóra, a menye, aki az utóbbi hónapokban egyre inkább átvette az irányítást az életük felett. Dóra mindig udvarias volt velem, de sosem éreztem benne valódi melegséget. Most is csak biccentett.

– Köszönjük, de… – kezdte Dóra, majd Gergőre nézett, mintha tőle várná a megerősítést. – Mostanában szeretnénk egy kicsit magunk lenni. Tudod, anya, nekünk is kell saját élet.

Ott álltam a küszöbön, mint egy hívatlan vendég. Az ajándékot átnyújtottam, de a kezem üres maradt. A szívem is.

Nem így képzeltem el az öregedést. Nem így képzeltem el a karácsonyt sem. Egyedülálló anyaként neveltem fel két fiamat – Gergőt és Balázst –, miután az apjuk elhagyott minket egy másik nőért. Akkor azt hittem, ha mindent megteszek értük, ha lemondok magamról, ha kétkezi munkával iskoláztatom őket, akkor majd egyszer visszakapom ezt a szeretetet. Hogy majd lesznek unokák, vasárnapi ebédek, közös ünnepek.

De most úgy éreztem magam, mint egy postás, aki csak csomagot kézbesít: bejgli helyett magányt hoztam haza magammal.

A lakásomban csend volt. A régi fényképek a polcon sorakoztak: Gergő első napja az óvodában, Balázs ballagása, közös balatoni nyaralás. Mindig én voltam ott mindenhol – én tapsoltam a színpad előtt, én kötöttem sálat télire, én főztem húslevest betegen.

Most pedig? Gergőék új lakásában már minden modern: okoslámpák, robotporszívó, kapszulás kávéfőző. De valahogy minden rideg lett. Dóra szülei is gyakran járnak hozzájuk – ők mindig hoznak valami drága bort vagy dizájner ajándékot. Én meg csak bejglit sütök és szeretetet viszek.

Egyik este Balázs hívott fel.
– Anya, mi történt Gergővel? Olyan furcsa mostanában…
– Nem tudom – sóhajtottam. – Talán Dóra miatt van. Úgy érzem, mintha nem lennék már fontos nekik.
– Ne mondj ilyet! – Balázs hangja meleg volt és őszinte. – Nekem mindig te leszel az első.

Jól esett hallani ezt. De közben tudtam: Gergő volt mindig is az érzékenyebb, ő bújt hozzám esténként mesét hallgatni. Most viszont mintha falat húzott volna maga köré.

A karácsony előtti héten Dóra felhívott.
– Margit néni – kezdte hivatalosan –, idén csak szűk családi körben ünneplünk. Tudja, most sok a munka, meg mindenki fáradt… Talán majd két ünnep között találkozunk.
– Értem – mondtam halkan. – Akkor majd átadom az ajándékokat később.
– Igen… Köszönjük szépen!

Letettem a telefont és sírtam. Nem az ajándék miatt fájt – hanem hogy nem kellek már senkinek.

Az ünnepek alatt Balázs jött át hozzám. Hozta a barátnőjét is, Zsófit. Együtt díszítettük fel a fát, nevettünk, forralt bort ittunk. De Gergő csak egy sms-t küldött: „Boldog karácsonyt kívánunk!”

Az asztalon ott sorakoztak a csomagok: könyv Gergőnek (mindig szerette az irodalmat), kötött sál Dórának (hátha egyszer tényleg örül neki), apró játékautó annak a kisbabának, akiről titokban álmodtam már évek óta.

Balázs látta rajtam a szomorúságot.
– Anya… ne hagyd magad! Ha ők nem értékelnek téged, akkor majd mi fogunk! Zsófi is mondta: nálatok mindig olyan otthonos minden.
Zsófi bólintott: – Az én anyukám sosem süt ilyen finom bejglit!

Nevettem – de belül mégis fájt.

A következő hetekben próbáltam elfoglalni magam: kertészkedtem a panel erkélyen (pár muskátli még kitartott), elmentem tornára a művelődési házba (ott legalább beszélgettek velem), néha elmentem Balázsékkal moziba vagy sétálni a Városligetbe.

De Gergővel valami végleg eltört bennem.

Tavasszal meghívtak egy családi ebédre Dóráék szüleihez. Ott mindenki mosolygott, de éreztem: én vagyok a kívülálló. Dóra anyja folyton dicsekedett az unokákkal (a másik lánya már három gyereket szült), Gergő pedig csak bólogatott csendben.

Hazafelé menet megkérdeztem tőle:
– Fiam… mondd meg őszintén: mit rontottam el?
Gergő sóhajtott:
– Semmit nem rontottál el, anya… Csak… Dóra szerint túl sokat akarsz adni. Néha úgy érzi, hogy nem tud megfelelni neked.
– De én csak segíteni akarok! Szeretlek titeket!
– Tudom… Csak most más minden. Felnőttek vagyunk.

Otthon sokáig gondolkodtam ezen. Lehet, hogy tényleg túl sokat vártam? Hogy azt hittem: ha mindent odaadok – pénzt, időt, szeretetet –, akkor majd visszakapom ugyanazt?

A nyár végén Gergőék elutaztak Olaszországba nyaralni Dóra szüleivel. Én csak a Facebookon láttam a képeket: tengerparton mosolyognak mindannyian. Egyetlen üzenet sem jött nekem onnan.

Balázs egyszer megkérdezte:
– Anya… szerinted tényleg csak az számít ma egy családban, hogy ki mit ad ajándékba? Hogy ki mennyit segít?
– Nem tudom – feleltem őszintén. – Én azt hittem mindig is: a szeretet számít leginkább.

Most itt ülök az üres lakásban, nézem a régi fotókat és azon gondolkodom: vajon hol hibáztam? Túl sokat adtam? Vagy épp ellenkezőleg: túl keveset? Lehet-e egyáltalán jól szeretni valakit anélkül, hogy elvárásokat támasztunk?

Talán sosem tudom meg a választ. De azt igen: soha nem fogom feladni azt a reményt, hogy egyszer újra együtt nevetünk majd karácsonykor – nemcsak az ajándékok miatt, hanem mert tényleg fontosak vagyunk egymásnak.

Ti mit gondoltok? Tényleg csak az számít ma egy családban, hogy ki mit ad? Vagy van még helye az őszinte szeretetnek és megbecsülésnek?