Késői ajándék vagy átok? Egy anya vallomása a kései anyaságról és a következményekről

– Márk, kérlek, legalább egyszer szedd le magad után a tányért! – kiáltottam be a nappaliba, miközben a konyhában álltam, és a mosogatót bámultam. A kezem remegett, ahogy a habos vízbe mártottam a poharat. A fiam, aki már huszonkét éves, csak legyintett a kanapén.

– Majd később, anya. Most beszélek Zsófival.

A hangjában ott volt az a lekezelő türelmetlenség, amitől mindig összeszorult a gyomrom. Zsófi a barátnője, akit sosem hozott haza, csak telefonon beszéltek. Márk mindig mindent megkapott tőlünk. Negyvenévesen szültem őt, miután évekig próbálkoztunk – lombik, orvosok, remény és csalódás váltogatták egymást. Amikor végre megérkezett, úgy éreztem, ő a csoda, akit egész életemben vártam.

A férjem, László is ugyanígy érzett. Mindent megtettünk érte. Ha elesett az óvodában, rohantam érte. Ha sírt az iskolában, bementem beszélni a tanító nénivel. Ha valami nem tetszett neki az ebédben, főztem mást. Azt mondták: „Ne kényeztesd el!” De hogy lehet nem elkényeztetni egy ilyen ajándékot?

Most itt ülök a konyhában, és hallgatom Márk hangját. Néha úgy érzem, mintha egy idegennel élnék együtt. Nem segít semmiben. Nem dolgozik – azt mondja, még keresgéli önmagát. A barátai mind dolgoznak vagy tanulnak, de ő csak sodródik. Lászlóval egyre többet veszekszünk miatta.

– Nem lehet örökké itthon ülni! – mondta László tegnap este, amikor Márk már aludt. – Elrontottuk. Mindent megadtunk neki, és most nem tud mit kezdeni magával.

– Ne mondd ezt! – suttogtam könnyes szemmel. – Csak idő kell neki.

De mélyen belül tudtam: igaza van. Amikor Márk megszületett, azt hittem, minden problémám megoldódik majd. De csak újabbak jöttek. Az anyaságom minden pillanata öröm volt – de mostanra félelem lett belőle.

Emlékszem arra a napra, amikor először vittem Márkot az iskolába. Kicsi keze az enyémbe kapaszkodott, és azt suttogta: „Anya, ne menj el!” Akkor megfogadtam magamban: soha nem hagyom magára. Most viszont úgy érzem, talán pont ezzel ártottam neki a legtöbbet.

A barátnőim mindig irigykedtek rám: „Neked legalább van gyereked!” De egyikük sem látta azokat az éjszakákat, amikor sírva ültem az ágy szélén, mert Márk nem jött haza időben. Vagy amikor azt mondta nekem: „Anya, te úgysem értesz semmit!”

Egy este Lászlóval leültünk Márkkal beszélgetni.

– Fiam – kezdte László komoran –, ideje lenne munkát keresned. Nem tarthat örökké ez az állapot.

Márk felnézett a telefonjából.

– Minek? Ti mindent megadtok nekem. Nem kell dolgoznom.

A szavai úgy csaptak arcon, mint egy pofon. László ökölbe szorította a kezét.

– Ez nem így működik! Felnőtt vagy már!

– Akkor hagyjatok békén! – kiabálta vissza Márk, majd becsapta maga mögött az ajtót.

Aznap este László elment sétálni. Én pedig ott maradtam a csendben, és csak sírtam. Vajon tényleg mi rontottuk el? Lehet egyáltalán jól csinálni ezt az egészet?

Másnap reggel Márk nem szólt hozzám. Csak kivette a hűtőből a joghurtot és visszament a szobájába. Próbáltam beszélni vele.

– Márk, kérlek…

– Hagyj békén! – vágta rá.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Ildikó egyszer félrehívott.

– Valami baj van otthon? Olyan levert vagy mostanában.

Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.

– Az én fiam is ilyen volt egy ideig. De aztán elköltözött albérletbe, és megtanulta az életet. Talán neked is el kellene engedned egy kicsit.

De hogyan engedjem el? Hogyan mondjam azt annak a fiúnak, akit annyi év várakozás után kaptam meg: most már menj?

Aznap este Lászlóval újra leültünk beszélgetni.

– El kell engednünk őt – mondta halkan. – Nem segítünk neki azzal, ha mindent alá teszünk.

Sokáig gondolkodtam ezen. Végül bementem Márk szobájába.

– Fiam – kezdtem remegő hangon –, szeretlek téged. De mostantól magadnak kell gondoskodnod magadról. Segítünk neked lakást keresni vagy munkát találni, de nem maradhatsz örökké így.

Márk először csak nézett rám döbbenten. Aztán dühös lett.

– Ti akartatok engem! Most meg kidobtok?

– Nem dobunk ki – mondtam sírva –, csak azt akarjuk, hogy boldog légy… önállóan is.

Napokig nem beszélt velem rendesen. De aztán egy reggel azt mondta:

– Anya… segítenél önéletrajzot írni?

A szívem majd kiugrott a helyéről. Talán mégis van remény…

Most itt ülök újra a konyhában, nézem Márkot, ahogy gépel valamit a laptopján. Még mindig félek – de már kevésbé magamtól és tőle is. Talán tényleg eljött az idő elengedni…

Vajon lehet-e jól szeretni valakit? Lehet-e túl sokat adni? Ti mit gondoltok erről? Várom a véleményeteket…