Soha nem gondoltam volna, hogy a saját fiam egyszer ilyen kegyetlen szavakat mond nekem. Egész életemben azért dolgoztam, hogy neki mindene meglegyen, most pedig, amikor magamra maradtam, úgy érzem, csak teher vagyok. Fájdalommal a szívemben keresem a választ: hol rontottam el, és mi maradt abból a szeretetből, amit neki adtam?
Gyerekkorom óta nem voltam képes anyának szólítani Évát, a saját édesanyámat. Az ő döntései, a fiatalság hajszolása és az önzés örökre meghatározta a kapcsolatunkat. Most, felnőttként, próbálom megérteni, hogy lehet-e megbocsátani annak, aki sosem akart igazán az életed része lenni.
Tíz évig éltem házasságban Annával, gyermektelenül, miközben a családi elvárások és a saját büszkeségem lassan felemésztettek. Egy új szerelem reményében elhagytam őt, de a válóperen elhangzott egy mondat, amely mindent megváltoztatott: kiderült, hogy én vagyok meddő. Most egyedül élek, és minden esős napon visszhangzik bennem Anna csendes szeretete és fájdalma.
Negyvenévesen lettem anya, és minden szeretetemet, minden vágyamat a fiamra zúdítottam. Most, hogy Márk felnőtt, rá kellett döbbennem: talán túl sokat adtam, és túl keveset követeltem. Vajon visszafordítható még az, amit elrontottam?