A barátság ára – amikor a munkahelyi irigység mindent tönkretesz

– Te tényleg azt hiszed, hogy ezt csak úgy megúszhatod? – kérdezte remegő hangon Anna, miközben az irodai konyhában álltunk, és a kávéfőző monoton zúgása próbálta elnyomni a feszültséget. A bögrémet szorongattam, de a kezem annyira izzadt, hogy majdnem kicsúszott belőle.

Nem én voltam az, akit elárultak. De én voltam az, aki végignézte, ahogy a legjobb barátnőm, Dóri, elveszíti minden hitét az emberekben. És én voltam az is, aki tudta: amit most látok, az nem csak egy egyszerű munkahelyi konfliktus, hanem valami sokkal mélyebb – valami, ami örökre nyomot hagy bennünk.

Dóri és én tíz éve ismertük egymást. Együtt jártunk gimibe, együtt sírtunk az első szerelmi csalódásokon, együtt nevettünk a legrosszabb vizsgák után. Amikor felvettek minket ugyanabba a budapesti marketingcégbe, azt hittük, semmi sem állhat közénk. De aztán jött Zsuzsa.

Zsuzsa új volt a csapatban. Mindig tökéletesen öltözött, mindig tudta, mit kell mondani a főnöknek. Dóri először próbált vele barátkozni – hiszen ilyenek vagyunk mi, magyar lányok: ha valaki új jön, befogadjuk. De Zsuzsa sosem volt igazán őszinte. Mindig ott volt a mosolya mögött valami számító hidegség.

Aztán egy nap bejelentették: aki a legjobb prezentációt készíti az új ügyfélnek, az nemcsak bónuszt kap, hanem előléptetést is. Dóri napokig bent maradt túlórázni. Én vittem neki pogácsát és kávét, ő pedig csak annyit mondott: „Ez most mindent eldönt.”

Egyik este későn mentem vissza az irodába a kabátomért. Akkor láttam meg Zsuzsát Dóri gépénél. Nem szóltam semmit – azt hittem, csak elnézett valamit. De másnap reggel Dóri kétségbeesetten keresett egy fájlt: „Eltűnt! Esküszöm, tegnap még megvolt!”

A prezentáció napján Zsuzsa magabiztosan lépett a tárgyalóba. Amikor elkezdte vetíteni a diavetítést, megfagyott bennem a vér: minden ötlet, minden grafika Dóri munkája volt. Csak éppen Zsuzsa neve szerepelt rajta.

Dóri arca elsápadt. A főnök – Gábor – lelkesen gratulált Zsuzsának: „Ez zseniális! Pont ilyen kreatív emberekre van szükségünk!” Dóri csak ült mellettem némán, és én nem tudtam mit mondani.

Aznap este Dóri nálam aludt. A kanapén ültünk, ő sírt, én pedig próbáltam vigasztalni:
– Miért pont velem történt ez? Mindig segítettem mindenkinek…
– Tudom – mondtam halkan –, de vannak emberek, akiknek semmi sem szent.
– És most mit csináljak? Feljelentsem? Vagy hagyjam annyiban?

Másnap reggel Dóri bement Gáborhoz. Én is ott voltam – támogatásból. Zsuzsa már ott ült mosolyogva.
– Gábor, szeretnék beszélni veled négyszemközt – kezdte Dóri.
– Persze – bólintott Gábor.
– A prezentáció… az az én munkám volt. Minden ötletet én dolgoztam ki. Zsuzsa tegnap este hozzáfért a gépemhez.
Zsuzsa felnevetett:
– Ez nevetséges! Miért vádolsz ilyesmivel? Csak azért mondod ezt, mert nem te nyertél!
Gábor zavartan nézett ránk:
– Van erre bizonyítékod?
Dóri megrázta a fejét:
– A fájl eltűnt a gépemről…
Gábor felsóhajtott:
– Nézzétek… nem akarok balhét. Zsuzsa prezentációja volt leadva időben. Ha nincs bizonyítékod…
Dóri némán bólintott és kisétált.

Az irodában mindenki tudta, mi történt. De senki nem mert szólni – féltették az állásukat. Zsuzsa pedig egyre magabiztosabb lett. Minden reggel újabb márkás ruhában jelent meg, és mindenkinek elmesélte, mennyit dolgozott a sikerért.

Egy hét múlva Dóri felmondott. Nem bírta tovább azt a légkört, ahol mindenki tudja az igazat, de mindenki hallgat. Én maradtam – de minden nap bűntudattal mentem be dolgozni.

Otthon Dóri egyre zárkózottabb lett. Anyukája – Marika néni – engem hívott fel:
– Kislányom, mi történt Dórival? Nem eszik, nem alszik…
Próbáltam magyarázni:
– Csak csalódott… majd túl lesz rajta.
De Marika néni sírva fakadt:
– Az én lányom mindig hitt abban, hogy ha keményen dolgozik, akkor elismerik…

Egy este Dóri végre megszólalt:
– Anna… szerinted én vagyok a hibás? Lehet, hogy tényleg túl naiv voltam?
– Nem te vagy a hibás! Az a baj ezzel az országgal, hogy mindig azok jutnak előre, akik taposnak másokon…

Aztán jött egy váratlan fordulat: Zsuzsa lebukott. Egy másik kolléga – Péter – véletlenül megtalálta Dóri eredeti fájlját egy régi mentésben. Elvitte Gáborhoz.
Másnap reggel Gábor behívott mindenkit:
– Szeretnék tisztázni valamit. Kiderült, hogy Dóri prezentációja volt az eredeti munka. Zsuzsa… kénytelen vagyok megválni tőled.
Zsuzsa arca eltorzult:
– Ez nem igaz! Csak irigyek rám!
De már senki nem hitt neki.

Dóri visszahívást kapott – Gábor bocsánatot kért tőle nyilvánosan:
– Sajnálom… hibáztam. Ha visszajössz hozzánk dolgozni…
Dóri csak ennyit mondott:
– Köszönöm… de most már máshol keresem a helyem.

Azóta eltelt két év. Dóri új helyen dolgozik – egy kis családi vállalkozásban –, ahol megbecsülik és szeretik. Én is váltottam: rájöttem, hogy olyan helyen akarok dolgozni, ahol számít az emberség.

De néha még mindig eszembe jut az a nap az irodai konyhában. Vajon hányan élnek át hasonlót nap mint nap Magyarországon? Hányan hallgatnak inkább félelemből vagy kényelemből? És vajon tényleg megéri néhány ezer forintért vagy egy előléptetésért elárulni valakit?

Ti mit tennétek Dóri helyében? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre elveszik ilyenkor a bizalom?