A nevem Zsuzsa, és már évek óta minden nap frissen főzök a férjemnek, Péternek, mert ő nem hajlandó megenni semmit, ami nem aznap készült. Egyre fáradtabb vagyok, úgy érzem, elveszítem önmagam ebben a végtelen körforgásban, miközben senki sem érti meg, mennyire nehéz ez nekem. Vajon meddig lehet így élni, és hol húzódik a határ a szeretet és az önfeláldozás között?
A nevem Katalin, és ez az én történetem arról, hogyan küzdöttem meg a friss anyaság magányával, a férjem értetlenségével és saját határaimmal. Nap mint nap szembesültem azzal, hogy a családom szerint „csak otthon vagyok”, miközben belülről lassan felőrölt a kimerültség és a bűntudat. Ez a történet egy kiáltás a megértésért, és egy kérdés: hol rontottuk el, hogy az anyák terhei láthatatlanok maradnak?
Egy nyári vasárnap reggelén, amikor már harmadszor csapódott be a pinceajtó, rájöttem, hogy a családi látogatások nem örömöt, hanem kimerültséget hoznak az életembe. Az állatok etetése, a kútból víz húzása, a tűz begyújtása mind rám marad, miközben az unokaöcsém csak a telefonját nyomkodja. A történetem arról szól, hogyan változott meg a családomhoz fűződő viszonyom, és miért érzem úgy, hogy már nem akarom, hogy eljöjjenek hozzám – főleg az unokaöcsém.