Soha Nem Gondoltam Volna, Hogy A Családi Látogatások Ennyire Kimerítőek Lehetnek – Főleg Az Unokaöcsémmel

– Már megint te vagy az, Bence? – kiáltottam le a pincelépcsőn, miközben a harmadik üveg baracklekvárt próbáltam felhozni. A hangom visszhangzott a hűvös falak között, és éreztem, ahogy a hátamon végigfut az izzadság. Odafent anyám hangja csendült fel: – Ne kiabálj már vele, Zsuzsa, csak segíteni akar! – Segíteni? – gondoltam magamban keserűen. – Ha segíteni akarna, nem csak a telefonját nyomkodná egész nap.

Az egész hét arról szólt, hogy készültem a család látogatására. A kertet rendbe kellett tenni, a tyúkokat megetetni, vizet húzni a kútból, fát vágni a tűzhelyhez. Minden egyes mozdulatnál arra gondoltam: miért kell mindent egyedül csinálnom? Miért érzem magam vendéglátónak a saját otthonomban? Amikor végre megérkeztek – anyám, az öcsém és az unokaöcsém, Bence –, már fáradtabb voltam, mint egy hosszú munkanap után.

Bence 16 éves. Amióta csak emlékszem, mindig is különc volt. Nem szeretett játszani a kertben, nem érdekelte sem a tyúkok kotkodácsolása, sem a friss levegő. Csak a telefonja létezett számára. Most is ott ült az udvaron, fejhallgatóval a fülében, és úgy tűnt, mintha egy másik világban élne. Néha felnézett rám, de a tekintetében semmi érdeklődést nem láttam.

– Bence, segítenél behozni a fát? – kérdeztem tőle reménykedve.
– Mindjárt – válaszolta anélkül, hogy levette volna a szemét a képernyőről.

Anyám közben a konyhában pakolászott. – Ne légy vele ilyen szigorú – mondta halkan. – A mai fiatalok már ilyenek.

– És én? Én nem vagyok már fiatal? Nekem nem lehet fáradtam? – gondoltam magamban dühösen.

Az ebédhez mindenki leült az asztalhoz. Az öcsém, Tamás, arról mesélt, mennyire nehéz mostanában Pesten dolgozni. Anyám nosztalgiázott: – Bezzeg régen mindenki együtt dolgozott! Milyen jó volt együtt kapálni!

Bence csak böködte a krumplipürét. Egyszer sem nézett rám. Aztán hirtelen megszólalt:
– Zsuzsa néni, van wifi?

Elnevettem magam keserűen.
– Nincs wifi. Itt csak madárcsicsergés van meg friss levegő.

Bence vállat vont. – Akkor inkább kimegyek.

Néztem utána az ablakon át. Ott ült a padon, háttal nekünk. A családom bent beszélgetett, de én csak azt éreztem: egyedül vagyok. Egyedül ebben a házban, ahol mindenki csak vendégnek érzi magát – még én is.

A délután gyorsan telt. Anyám elaludt a kanapén. Tamás telefonált valakivel az udvaron. Bence eltűnt valahol a kert végében. Én pedig csendben mosogattam, és azon gondolkodtam: miért érzem magam ennyire kimerültnek? Miért nem tudok örülni annak, hogy itt van a családom?

Este felé anyám odajött hozzám.
– Zsuzsa, ne haragudj rájuk! Tudod, mennyire szeretnek téged.
– Szeretnek? Akkor miért érzem úgy, hogy csak teher vagyok nekik? Hogy csak azért jönnek ide, mert muszáj?
Anyám megsimogatta a kezem.
– Nehéz most mindenkinek. Bence is csak keresi magát.
– És én? Én mikor kereshetem magam? – kérdeztem halkan.

Az este végén mindenki összepakolt. Tamás sietve búcsúzott: – Köszi mindent, Zsuzsa! Majd jövünk legközelebb is!
Bence csak intett egyet.

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, leültem az üres konyhában. A csend szinte fájt. Néztem a mosatlan edényeket és azt éreztem: nem akarom többé ezt csinálni. Nem akarom többé ezt az üres vendéglátást. Nem akarom többé látni az unokaöcsémet úgy, hogy közben azt érzem: idegenek vagyunk egymásnak.

Másnap reggel korán keltem. Kimentem az udvarra, megetettem az állatokat, vizet húztam a kútból. A nap felkelt a dombok mögött. Egy pillanatra megálltam és mélyet lélegeztem.

Vajon én változtam meg? Vagy ők? Miért lett ennyire nehéz együtt lenni azokkal, akiket elvileg szeretnem kellene? Vajon más is így érzi magát ilyenkor?