A titok, amit a babamonitor rejtett – Egy anya vallomása

– Mit csinálsz, mama? – suttogtam magamban, miközben a telefonom képernyőjére meredtem. A babamonitor alkalmazásban élőben láttam, ahogy anyósom, Katalin, a kisfiam ágya fölé hajol. A szívem hevesen vert, a tenyerem izzadni kezdett. Nem voltam otthon, csak egy gyors bevásárlásra ugrottam le a sarki CBA-ba, de valamiért úgy éreztem, rá kell néznem a monitorra.

A képen Katalin furcsán viselkedett. Nem csak ringatta a kis Bencét, hanem halkan beszélt hozzá – de nem úgy, ahogy egy nagymama szokott. A hangja éles volt, szinte fenyegető. „Ha nem alszol el, anya soha többé nem jön vissza” – mondta. Megdermedtem. A vér kifutott az arcomból. Ez nem lehet igaz! Talán félrehallottam? Visszatekertem a felvételt. Ugyanaz: hideg, kemény hangon ismételte meg.

A következő pillanatban Bence sírni kezdett. Katalin idegesen felkapta, és megrázta – nem erősen, de mégis túl durván ahhoz képest, amit elfogadhatónak tartok. A torkomban dobogott a szívem. Azonnal haza akartam rohanni, de tudtam, hogy ha most betörök az ajtón, csak még nagyobb bajt csinálok.

A boltban remegő kézzel fizettem ki a tejet és a kenyeret. Útközben végig azon gondolkodtam: mit tegyek? Katalin mindig is nehéz természetű volt. Amióta az eszemet tudom, próbálja átvenni az irányítást az életem felett. Amikor összeházasodtam Péterrel, az első perctől kezdve éreztette velem, hogy sosem leszek elég jó a fiának. De Bencét imádta – legalábbis eddig azt hittem.

Amikor beléptem a lakásba, Katalin már az előszobában várt. – Hamarabb jöttél? – kérdezte gyanakvóan.
– Igen – feleltem halkan. – Minden rendben volt?
– Persze – vágta rá túl gyorsan. – Bence most alszik.

Felmentem a gyerekszobába. Bence álmosan forgolódott az ágyában, de amikor meglátott, kitárta a karját felém. Magamhoz öleltem, és éreztem, hogy remeg. Katalin közben mögém lépett.
– Valami baj van? – kérdezte hidegen.
– Láttam… – kezdtem el bizonytalanul. – Láttam mindent a babamonitoron.

Katalin arca eltorzult.
– Hogy merészelsz kémkedni utánam? Ez magánügy! – kiabálta.
– Az én fiamról van szó! – tört ki belőlem is a düh. – Hogy mondhattál neki ilyet?
– Csak meg akartam nyugtatni! Néha kell egy kis szigor! Régen is így csináltuk!
– Az én házamban nem fogod bántani vagy ijesztgetni Bencét! – mondtam remegő hangon.

Péter ekkor ért haza. Azonnal érezte a feszültséget.
– Mi történt?
– A feleséged kémkedik utánam! – vágta rá Katalin.
– Péter… – fordultam hozzá könnyes szemmel. – Hallottam, mit mondott Bencének.

Péter zavartan nézett hol rám, hol az anyjára. Mindig is nehezen kezelte a kettőnk közötti konfliktusokat.
– Anya… tényleg mondtál ilyet?
– Csak meg akartam fegyelmezni! Régen is így neveltünk titeket!
– De ez most más világ! – szólt közbe Péter halkan.

Aznap este Katalin sértődötten távozott. Napokig nem jelentkezett. Péter csendes lett, kerülte a szemkontaktust velem. Éreztem, hogy valami végleg megváltozott köztünk.

Az anyósom családi csoportban mindenkinek elpanaszolta: „Ellie kémkedik utánam! Nem lehet már megbízni benne!” A nagynénik és unokatestvérek üzenetekkel bombáztak: „Miért nem bízol Katalinban? Hiszen ő csak segíteni akar!”

Éjszakánként Bence nyugtalanul aludt. Néha felsírt álmában. Vajon örökre nyomot hagyott benne az az egyetlen délután? Vagy csak én aggódom túl mindent?

Egyik este Péter leült mellém.
– Szerinted túlreagáltad? – kérdezte óvatosan.
– Nem tudom… De ha újra megtörténne? Ha nem veszem észre?
– Anyám nem rossz ember… Csak másképp nőtt fel.
– De én nem akarom, hogy Bence féljen tőle… vagy tőlem… vagy bárkitől.

Azóta sem beszélünk Katalinnal. A család kettészakadt: van, aki engem véd, van, aki őt. Minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg túl messzire mentem? Vagy csak végre kiálltam magunkért?

Néha azt kívánom, bárcsak ne néztem volna rá arra az átkozott monitorra… De akkor hogyan tudnék nyugodtan aludni?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik a határ a bizalom és a védelem között?