Vendég a Saját Életemben: Egy Idős Anya Vallomása
– Anya, kérlek, ne hagyd már ott a bögréidet az asztalon! – szólt rám Réka, miközben a konyhában pakolta a mosogatógépet.
A hangja nem volt durva, de mégis éreztem benne valami feszültséget. Megálltam az ajtóban, kezemben a teásbögrével, amit reggel használtam. Réka arca fáradt volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak. A kis Emma a nappaliban játszott, néha felnevetett, ahogy a plüssmackóval beszélgetett.
– Bocsánat, elfelejtettem – motyogtam, és gyorsan a mosogatóba tettem a bögrét. Réka nem szólt többet, csak folytatta a pakolást.
Mióta ideköltöztem hozzájuk, minden nap hasonlóan telt. Próbáltam segíteni: főztem, takarítottam, Emmára vigyáztam. De valahogy sosem volt elég jó. Réka mindent másképp csinált, mint ahogy én szoktam. A húslevest túl sósnak találta, a ruhákat máshogy hajtogatta össze. Néha úgy éreztem magam, mintha egy idegen házban lennék, ahol minden mozdulatommal csak zavarok.
Réka férje, Gábor kedves volt velem, de ő is inkább udvariasságból kérdezte meg esténként:
– Minden rendben, mama? Kell valamiben segíteni?
Mindig azt válaszoltam: – Köszönöm, jól vagyok. – Pedig nem voltam jól. Hiányzott a régi lakásom, ahol minden tárgy emlékeket őrzött. Hiányzott az öreg rádióm zúgása, az erkélyen nevelt muskátlik illata. Itt minden új volt és idegen.
Egyik este Réka leült mellém a kanapéra.
– Anya, tudom, hogy nem könnyű neked itt. De nekünk sem egyszerű. Gábor sokat dolgozik, én is fáradt vagyok. Néha úgy érzem, mintha visszamentem volna gyerekbe…
Elhallgatott. Éreztem, hogy valami feszül benne.
– Sajnálom – mondtam halkan. – Nem akartam terhet jelenteni.
– Nem vagy te teher! – vágta rá gyorsan. – Csak… minden megváltozott. És néha nem tudom, hogyan legyünk újra család.
A szavak ott maradtak közöttünk a levegőben. Emma odaszaladt hozzám:
– Mama! Mesélsz nekem?
Az ölembe ültettem, és mesélni kezdtem neki arról, milyen volt az én gyerekkoromban a tél. Emma csillogó szemmel hallgatta, Réka pedig csendben figyelt minket.
Másnap reggel Réka már korán elment dolgozni. Gábor is sietett. Egyedül maradtam Emmával. Megreggeliztünk, majd leültünk rajzolni. Emma egy nagy házat rajzolt sok ablakkal.
– Ez itt te vagy – mutatott egy kis figurára az ablakban.
– És hol vagyok én? – kérdeztem.
– Itt bent – mondta egyszerűen.
Délután Réka hazaért. Fáradtan ledobta magát a kanapéra.
– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
Leültem mellé.
– Úgy érzem, nem találjuk a helyünket egymás mellett – kezdte. – Szeretném, ha jól éreznéd magad itt… de néha azt látom rajtad, hogy inkább visszamennél a régi lakásodba.
Nagyot nyeltem.
– Igazad van. Hiányzik az otthonom… de nem akarok egyedül lenni.
Réka szemében könnyek csillantak meg.
– Én sem akarom, hogy egyedül legyél… csak félek attól, hogy elveszítjük egymást ebben az új helyzetben.
Sokáig csendben ültünk egymás mellett. Végül megszorítottam a kezét.
– Talán mindkettőnknek tanulnia kell még ezt az együttélést…
Aznap este Emma odabújt hozzám lefekvés előtt.
– Mama, ugye mindig itt leszel?
Nem tudtam mit felelni. Csak megsimogattam a haját és azt mondtam:
– Mindig szeretni foglak.
Azóta eltelt néhány hónap. Még mindig nehéz megtalálni a helyem ebben az új életben. Néha úgy érzem magam, mint egy vendég – de vannak pillanatok, amikor újra család vagyunk. Vajon tényleg csak vendég maradok itt? Vagy egyszer majd otthon leszek újra valahol?