Végre Élek Magamnak, de a Lányom Őrültnek Tart és Eltiltott az Unokámtól
– Anya, te tényleg megőrültél? – kiabálta rám Anna a telefonban, miközben a hangja remegett az idegtől. – Nem hiszem el, hogy képes vagy így viselkedni! Az unokádnak szüksége van rád!
A szívem összeszorult, ahogy hallgattam. A konyhaasztalnál ültem, előttem kihűlt kávé, a kezem remegett. Az ablakon túl szürke volt az ég, mintha az egész világ együtt érzett volna velem. Azt hittem, Anna majd örül, hogy végre találtam valamit, ami boldoggá tesz. Ehelyett úgy beszélt velem, mintha valami bűnt követtem volna el.
– Anna, kérlek… – próbáltam halkan, de ő már letette. A vonal másik végén csend lett. Csak a saját lélegzetemet hallottam.
Mindig is másokért éltem. Huszonegy évesen mentem férjhez Józsefhez, aki csendes, dolgos ember volt. Nem voltunk szerelmesek – inkább csak úgy alakult. Akkoriban mindenki így csinálta. Együtt építettük fel az életünket egy panelban Újpesten. Aztán jött Anna. Ő lett mindenem. József sokat dolgozott, én pedig otthon maradtam Annával. Minden napom körülötte forgott.
Aztán egy nap József azt mondta, kapott egy lehetőséget: két hétig kamionozni fog Nyugat-Európában, jó pénzért. Nem kérdeztem semmit – örültem, hogy végre lesz egy kis tartalékunk. De József sosem jött vissza. Egyik este felhívott egy rendőr: baleset történt valahol Németországban. Azóta sem tudom pontosan, mi történt.
Egyedül maradtam Annával. Dolgozni kezdtem egy varrodában, esténként takarítottam is. Anna mindig mindent megkapott – legalábbis igyekeztem így tenni. Amikor felnőtt, elköltözött vidékre Gáborhoz, és megszületett Zsófi, az unokám. Akkor újra lett értelme az életemnek: minden hétvégén utaztam hozzájuk, főztem, vigyáztam Zsófira, segítettem Annának mindenben.
Aztán tavaly ősszel történt valami furcsa. Egyik este a szomszédasszonyom, Ilona áthívott egy társasjáték estére. Ott volt László is – özvegy férfi a harmadikról, akivel addig alig váltottam pár szót a lépcsőházban. Aznap este annyit nevettünk, mint már évek óta nem. László másnap virágot hozott nekem.
Először zavarban voltam – mit gondolnak majd rólam? De László kedves volt és figyelmes. Elvitt kirándulni a Normafához, sétáltunk a Duna-parton, moziba mentünk. Úgy éreztem magam mellette, mint húszévesen – mintha újra élnék.
Amikor először mondtam Annának, hogy hétvégén nem tudok menni Zsófihoz, mert Lászlóval programom van, először csak csodálkozott:
– De hát anya… neked nincs is életed! – mondta nevetve.
– Most lett – feleltem halkan.
Aztán egyre gyakrabban mondtam nemet: színházba mentünk Lászlóval, kirándultunk Visegrádra, néha csak együtt főztünk nálam. Anna először csak duzzogott, aztán egyre ingerültebb lett:
– Neked fontosabb ez a férfi, mint a családod? – kérdezte egyszer.
– Nem erről van szó… Csak szeretnék néha magamra is gondolni.
– Zsófi sírt utánad! – vágta a fejemhez.
Bűntudatom volt – persze hogy volt! De közben annyira jó érzés volt végre nem csak másokért élni. Lászlóval újra felfedeztem Budapestet: elmentünk a Gellért-hegyre naplementét nézni, beültünk egy régi presszóba forró csokira. Néha csak ültünk a Margitszigeten és beszélgettünk órákon át.
Egyik este Anna felhívott:
– Anya, Zsófi beteg lett, 39 fokos láza van! Nem tudsz jönni?
– Sajnálom kicsim, de most nem tudok menni… Lászlóval már lefoglaltuk a színházjegyet.
Anna ekkor robbant:
– Elegem van ebből! Ha ennyire nem érdekel az unokád sorsa, akkor ne is keresd többet!
Azóta nem beszéltünk. Zsófit sem láttam hónapok óta. Próbáltam írni Annának üzeneteket: „Hiányzol”, „Szeretlek”, „Bocsáss meg” – de sosem válaszolt.
László próbál vigasztalni:
– Nem te vagy az önző… Jogod van boldognak lenni.
De minden este ott ülök a kanapén és bámulom Zsófi fényképét a polcon. Vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak most először vagyok önmagam?
Ti mit tennétek a helyemben? Tényleg bűnt követtem el azzal, hogy végre magamra gondoltam?