Új otthon Papának: Egy vidéki magányból a közösségbe vezető út

– Nem megyek sehova! – csattant fel Károly, miközben remegő kezével az asztal szélét markolta. A konyhában álltam, Viola csendben rajzolt az asztalnál, de a feszültség a levegőben vibrált. – Apa, kérlek… – próbáltam halkan, de már előre tudtam, hogy ez a beszélgetés nem lesz könnyű.

A falusi házban, ahol Károly élt, minden repedés, minden nyikorgó padlódeszka az elmúlásról mesélt. Anyám halála óta egyedül volt itt, s bár hetente kétszer kijártam hozzá a városból, egyre inkább úgy éreztem, hogy ez már nem elég. A tél közeledett, a tető beázott, a kályha alig fűtött. Mégis, amikor szóba hoztam az idősek otthonát, Károly szeme megtelt könnyel.

– Itt nőttem fel, Éva! Itt volt az esküvőnk anyáddal… – hangja elcsuklott. – Nem hagyhatod, hogy idegenek közé kerüljek.

Viola ekkor felnézett a rajzából. – Papa, én is félnék, ha el kéne mennem innen – mondta halkan. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy mindkettőjükért felelős vagyok, de úgy éreztem, lassan szétszakadok a kötelességek súlya alatt.

A városban dolgoztam egy könyvtárban, fizetésem épphogy elég volt albérletre és Viola iskolájára. Minden hónapban számoltam a forintokat: gyógyszerek Károlynak, tűzifa télire, buszjegy a faluba. Az éjszakákon gyakran sírtam csendben, amikor Viola már aludt. Vajon jó anya vagyok? Jó lány vagyok? Hányszor lehet újrakezdeni?

Egyik este, amikor Károlyhoz mentem, a szomszéd Marika néni várt az udvaron.

– Éva drága, látom mennyit szenvedsz – mondta együttérzően. – Tudod, nálunk a faluban most indult egy közösségi program. Az önkormányzat felújította a régi tanítói lakást, és néhány idős ember együtt lakik ott. Nem otthon… inkább olyan, mint egy nagy család.

Hazafelé azon gondolkodtam: talán ez lehetne a megoldás. Másnap leültem Károllyal.

– Papa, mi lenne, ha megnéznénk azt a közösségi házat? Nem kell dönteni most. Csak nézzük meg együtt.

Károly sokáig hallgatott. Végül bólintott.

A következő héten elmentünk együtt. A ház világos volt és meleg; az udvaron virágok nyíltak. Az egyik szobában Pista bácsi sakkozott Ilonka nénivel. Károly először zavarban volt, de amikor szóba elegyedtek a régi idők focimeccseiről, láttam rajta: valami megmozdult benne.

Viola is ott volt velünk. – Papa, itt még több barátod lehet! – mondta lelkesen.

Aznap este Károly csendben ült az ablaknál. – Tudod, Éva… talán mégsem olyan rossz ötlet ez – mondta halkan. – De csak akkor megyek, ha minden héten meglátogattok.

– Megígérem – feleltem könnyes szemmel.

A költözés napján Károly keze remegett, amikor becsomagolta anyám fényképét és a régi pipáját. Segítettem neki mindent átpakolni; Viola rajzolt neki egy képet az új szobájába.

Az első hetek nehezek voltak. Károly gyakran panaszkodott: „Itt mindenki túl hangos! Nem olyan az étel!” De aztán egy délután telefonált: – Ma Ilonka nénivel főztünk gulyást! És képzeld, Pista bácsi megtanít sakkozni Violának!

Lassan-lassan újra mosolyogni láttam őt. Viola is örömmel ment látogatóba; együtt játszottak az udvaron a többi nagypapával és nagymamával.

Én pedig végre fellélegeztem. Már nem kellett minden nap aggódnom: elesik-e Károly egyedül otthon; lesz-e mit ennie; fázik-e éjszaka. Több időm jutott Violára is – és magamra.

De néha mégis bűntudat gyötör: vajon elárultam Károlyt? Vagy épp ellenkezőleg: megtettem érte azt, amit igazán kellett?

Most itt ülök az ablakban egy csésze teával, Viola nevetése hallatszik a szobából. Károly hangja cseng a telefonban: „Jövő héten palacsintát sütünk! Ugye jöttök?”

Talán ez az élet rendje: néha el kell engedni valamit ahhoz, hogy valami új kezdődhessen. De vajon tényleg lehet így egyszerre jó anya és jó lány is lenni? Ti mit tennétek a helyemben?