Tolvaj árnyék: Hogyan tette tönkre a családi titok a házasságomat

– Hányszor mondjam még, hogy ne nyúlj a hűtőhöz, ha nem te vetted bele?! – kiáltottam elcsukló hangon, miközben a hajnali félhomályban a konyhapultnak támaszkodtam. A gyomrom korgott, a fejem lüktetett, és csak egy szelet kenyér maradt a polcon.

A férjem, Gábor, az ajtófélfának dőlve nézett rám, mintha én lennék az őrült. – Ne kezdjük már megint ezt, Zsuzsa! – sóhajtott, de a tekintete elárulta: pontosan tudja, miről beszélek.

Pedig nem is ő volt az igazi tolvaj. Hanem az ő nővére, Ágnes. És én ezt csak most értettem meg igazán.

Az egész ott kezdődött, amikor Gábor elvesztette az állását a gyárban. Azóta minden forintot nekem kellett előteremtenem a könyvelői munkámból – túlórák, hétvégi melók, otthoni számlázás. Minden nap úgy keltem fel, hogy számoltam: vajon mire elég a maradék pénz? Vajon lesz-e elég tej a reggelihez? Vajon Gábor ma is csak ül majd a tévé előtt, vagy végre bead valahová egy önéletrajzot?

Aztán egyre gyakrabban tűntek el dolgok a lakásból. Először csak egy-két joghurt, aztán egy egész csomag felvágott. Azt hittem, Gábor eszi meg mindet titokban – hiszen ő mindig is szeretett nassolni. De amikor egy egész tálca tojás eltűnt egyetlen nap alatt, már biztos voltam benne: valami nincs rendben.

Egyik este, amikor hullafáradtan estem haza a munkából, Ágnes ott ült a nappaliban. A kanapén terpeszkedett, lábát feltette az asztalra, és épp a hűtőből kivett sült csirkecombot majszolta.

– Szia, Zsuzsa! Remélem, nem baj, hogy beugrottam – mondta teli szájjal.

– Hogy jutottál be? – kérdeztem döbbenten.

– Gábor adott kulcsot – vont vállat.

Akkor már majdnem felrobbantam. De Gábor csak annyit mondott: – Ne csinálj ügyet belőle! Ágnesnek most nehéz. Egyedül neveli a két fiát, nincs pénze semmire.

– És nekünk van? – kérdeztem vissza. – Gábor, te tudod egyáltalán, mennyi pénzünk maradt hó végére? Tudod, hogy múlt héten három napig csak tésztát ettünk?

– Majd lesz valahogy – legyintett.

De nem lett. Egyre rosszabb lett minden. Ágnes rendszeresen járt hozzánk „bevásárolni”. Néha hozta magával a fiait is, akik gond nélkül elpakolták az édességeket és üdítőket. Én meg csak néztem tehetetlenül.

Egyik reggel már annyira éhes voltam, hogy remegett a kezem. A boltban nem tudtam fizetni a kártyámmal – mínuszban voltunk. Hazamentem, és sírva fakadtam.

Gábor akkor sem értette.

– Miért vagy ilyen önző? Az én családom is fontos! – vágta hozzám.

– És én? Én nem vagyok fontos? Ez az én otthonom is! – zokogtam.

Aztán jött az igazi pofon: egy nap Ágnes beállított egy nagy szatyorral. Tele volt mindenféle holmival – de egyik sem volt az enyém. Kiderült, hogy Gábor titokban pénzt adott neki hónapokon át. Az én fizetésemből.

– Muszáj volt segítenem neki! – magyarázta Gábor. – Ő a nővérem!

– És én ki vagyok neked? Egy bankautomata? Egy cseléd? – kérdeztem remegő hangon.

Aznap este először gondoltam arra komolyan: lehet, hogy vége kell legyen ennek az egésznek.

A következő hetekben próbáltam beszélni Gáborral. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy ez így nem mehet tovább. Hogy nem lehet úgy családot építeni, ha egyikünk titkolózik és kihasználja a másikat.

De ő csak bezárkózott. Egyre többet ivott sört esténként, egyre kevesebbet beszélt hozzám. Ágnes pedig továbbra is járt hozzánk – mintha mi sem történt volna.

Egyik este aztán betelt a pohár. Ágnes megint ott volt nálunk, és épp azt magyarázta Gábornak:

– Tudod, Zsuzsa túl sokat panaszkodik. Ha nem bírja ezt az életet veled, menjen máshová! Neked mindig lesz családod.

Ott ültem velük szemben, és úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját lakásomban.

– Elég volt! – mondtam halkan. – Ágnes, kérlek, menj el. Mostantól nincs kulcsod ide. És Gábor… ha neked fontosabb a nővéred meg az ő gondjai, mint az én egészségem és biztonságom, akkor tényleg gondolkozz el azon, mit akarsz ettől a házasságtól.

Ágnes sértődötten felkapta a kabátját és kiviharzott. Gábor csak ült némán.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Reggel összepakoltam néhány ruhát és elmentem anyámhoz vidékre. Ott sírtam ki magam igazán először hosszú hónapok után.

Anyám csak ennyit mondott:

– Kislányom, soha ne engedd meg senkinek, hogy lábtörlőnek használjon! Ha valaki szeret téged igazán, akkor melletted áll – nem ellened.

Hetekig nem hallottam Gáborról semmit. Aztán egyszer csak felhívott:

– Zsuzsa… visszajönnél? Ágnes most már nem fog idejárni…

– Nem erről van szó – feleltem csendesen. – Hanem arról, hogy elvesztettem benned a bizalmamat. És azt nagyon nehéz visszaszerezni.

Most itt ülök anyám konyhájában és azon gondolkodom: vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan tűrik el némán azt, hogy kihasználják őket – csak mert „család”?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy van az önfeláldozásnak határa?