Tizenhét év után újra találkoztam a nővéremmel – de már nem voltunk testvérek
– Miért most jöttél? – kérdeztem halkan, miközben a kulcsot forgattam a kezemben. A nappali sarkában álltam, a szívem úgy vert, mintha mindjárt ki akarna ugrani a mellkasomból. Judit ott állt az ajtóban, kezében egy régi, kopott bőrönddel, amit még anyánk vett neki érettségire. Tizenhét év. Tizenhét év hallgatás, elfojtott könnyek, kimondatlan szavak és egyre mélyülő árkok közöttünk.
– Csak a könyveimért jöttem – felelte ridegen, és tekintete végigsiklott a polcokon. – Azt mondtad, még mindig itt vannak.
A hangja idegen volt. Nem az a Judit, akivel gyerekkorunkban összebújtunk esténként, amikor féltünk a vihartól. Nem az, akivel titokban csokit loptunk a kamrából, vagy aki sírva bújt hozzám, amikor apánk először kiabált anyánkkal. Ez a nő előttem most csak egy árnyék volt abból, akit valaha ismertem.
– Leülhetnél egy percre – próbáltam óvatosan közeledni. – Megfőztem a kedvenc teádat…
– Nem vagyok szomjas – vágott közbe. – Tényleg csak a könyveimért jöttem.
A csend szinte fojtogató volt. Hallottam, ahogy az óra kattog a falon, és ahogy Judit cipője koppan a parkettán. Néztem őt, ahogy lehajol a polchoz, és sorra pakolja ki a régi regényeket: Kosztolányi, Szabó Magda, Márai. Mindegyikhez emlék fűzött minket. Mégis úgy tűnt, mintha ezek az emlékek már csak engem fájnának.
– Emlékszel, amikor ezt együtt olvastuk? – mutattam rá egy megsárgult kötetre. – Akkor is veszekedtünk, hogy ki olvassa előbb…
Judit nem válaszolt. Csak összeszorította az ajkát, és tovább pakolt. Aztán hirtelen felnézett rám.
– Miért akarod ezt? Miért akarod felmelegíteni azt, ami már régen kihűlt?
Nem tudtam mit mondani. Talán tényleg csak magamnak akartam bizonyítani, hogy még lehetünk azok, akik voltunk. Hogy nem veszett el minden.
– Mert hiányzol – suttogtam végül. – Mert minden nap gondolok rád.
Judit elfordult. Láttam rajta, hogy küzd magával. A keze remegett, amikor becsukta a bőröndöt.
– Nekem ez már nem megy – mondta halkan. – Túl sok minden történt.
A múltban nem volt egyetlen nagy veszekedés, ami mindent tönkretett volna. Nem volt egyetlen pillanat sem, amikor kimondtuk volna: vége. Csak lassan távolodtunk el egymástól. Először csak ritkábban hívtuk egymást, aztán már csak ünnepekkor írtunk üzenetet. Végül már azt sem.
Anyánk temetésén is alig beszéltünk. Akkor is csak annyit mondott: „Majd kereslek.” De sosem keresett.
Most itt állt előttem, és én képtelen voltam áthidalni azt a szakadékot, ami közöttünk tátongott.
– Judit… – kezdtem újra, de ő felemelte a kezét.
– Ne folytasd! Nem akarom újrakezdeni ezt az egészet. Neked is jobb lesz így.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem szégyelltem már őket. Túl sokáig játszottam az erőset.
– Miért nem tudsz megbocsátani? – kérdeztem kétségbeesetten.
Judit megrázta a fejét.
– Nem arról van szó, hogy nem tudok… Csak már nem akarok visszanézni. Túl sokáig éltem a múltban.
A bőröndöt felemelte, és az ajtó felé indult. Utána mentem.
– Legalább egy ölelést… – kérleltem halkan.
Megállt az ajtóban. Egy pillanatig azt hittem, visszafordul. De csak ennyit mondott:
– Vigyázz magadra, Anna.
És elment.
Ott maradtam a csendben, a régi könyvek között, amelyek most már csak rám emlékeztettek. Vajon tényleg jobb így? Vajon lehet még valaha testvérekből újra barátokká válni? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?
Néha azon gondolkodom: ha akkor bátrabb vagyok… ha előbb keresem… ha kimondom azt, amit most már késő… Vajon másképp alakult volna minden? Vajon ti mit tennétek a helyemben?