Szomszédból feleség – Egy házasság határán

– Már megint elfelejtetted levinni a szemetet, Gábor! – csattant fel Réka hangja a konyhából, miközben én az ablaknál álltam, és bámultam az esőt, ahogy kopog a gangon. A hangja élesen hasított át a csendes estén, mintha minden egyes szóval egy újabb repedés keletkezne közöttünk.

Nem válaszoltam rögtön. A gondolataim visszarepítettek arra az estére, amikor először kopogtatott be hozzám. Akkor még csak a szomszéd lány volt, akinek mindig korgott a gyomra, mert az anyja három műszakban dolgozott, az apja meg már rég elhagyta őket. Egy tányér lecsóval kezdődött minden. Most pedig itt állunk egymással szemben, és minden apróság háborúvá nőtt.

– Nem vagyok a szolgád! – vágtam vissza végül, de már bánom is, ahogy kimondom. Réka szeme villámokat szór.

– Nem is kellene annak lenned! Csak néha figyelhetnél rám is, nem csak magadra! – kiabálja, majd becsapja maga mögött a fürdőszoba ajtaját.

A csend visszatér, de most már fojtogató. Leülök az asztalhoz, és nézem a hűtőre ragasztott cetliket: „tej kell”, „ne felejtsd el a csekket befizetni”, „Réka orvoshoz megy”. Mindennapi életünk darabkái, amik valaha összekötöttek minket, most csak emlékeztetnek arra, mennyire eltávolodtunk egymástól.

Réka és én mindig is különbözőek voltunk. Ő hangos, szenvedélyes, mindent kimond. Én inkább magamba zárom a dolgokat. Az elején ez izgalmas volt – ő felrázott engem, én megnyugtattam őt. De mostanra mintha minden fordítva működne: ő idegesít engem, én pedig csak olajat öntök a tűzre a hallgatásommal.

Az anyósom gyakran mondogatja: „Réka túl jó hozzád, Gábor!” De vajon tényleg így van? Vagy csak mindketten túl sokat várunk egymástól?

Egyik este későn érek haza a munkából. A lakásban sötét van, csak a tévé világít halványan. Réka a kanapén ül, térdét felhúzva, arcát elfordítva tőlem.

– Nem szóltál, hogy késel – mondja halkan.

– Elhúzódott egy megbeszélés – felelem fáradtan.

– Mindig van valami kifogásod…

Leülök mellé. Próbálom megérinteni a kezét, de elhúzza.

– Réka… mi történt velünk? – kérdezem végül.

Sokáig hallgat. Aztán halkan megszólal:

– Nem tudom. Talán túl gyorsan történt minden. Talán csak… éhes voltam akkor is, most meg… most meg valami más hiányzik.

A szavai mellkason ütnek. Tudom, hogy igaza van. Az elején minden könnyű volt: közös főzések, nevetések a gangon, titkos csókok a lépcsőházban. Most meg csak viták és sértett csendek maradtak.

Másnap reggel Réka anyja jön át. Már az ajtóban látom rajta az aggodalmat.

– Gábor, beszélhetnénk? – kérdezi halkan.

Leülünk a konyhában. Ő teát főz magának, én csak bámulom az asztalt.

– Réka nagyon szenved – mondja végül. – Tudom, hogy te is. De valamit tenni kellene…

Bólintok. De mit? Hogy lehet visszahozni azt, ami elveszett?

Aznap este Réka hazajön munka után. Fáradtnak tűnik, de leül mellém az asztalhoz.

– Beszéljünk – mondja halkan.

Elmondja, hogy magányosnak érzi magát mellettem. Hogy hiányzik neki az az időszak, amikor még minden új volt és izgalmas. Hogy fél attól, hogy már nem szeretem.

Én is elmondom neki mindent: hogy félek attól, hogy elveszítem őt; hogy néha úgy érzem, nem vagyok elég jó; hogy néha úgy érzem, ő sem érti meg igazán az én nehézségeimet.

Sírunk mindketten. Aztán hosszú idő után először átöleljük egymást.

De másnap minden kezdődik elölről: apró viták, sértett hallgatás. Mintha képtelenek lennénk kitörni ebből az ördögi körből.

Egy este Réka később jön haza. Az arca kipirult, a szeme csillog.

– Találkoztam egy régi barátommal – mondja hirtelen.

A gyomrom összeszorul.

– Férfi? – kérdezem óvatosan.

Bólint.

– Csak beszélgettünk… de jó volt végre valakivel őszintén beszélni.

Nem mondok semmit. Félek attól, amit gondolok: mi van, ha már nem én vagyok az, akire szüksége van?

Aznap éjjel alig alszom. Forgolódom az ágyban, miközben Réka csendben lélegzik mellettem.

Másnap reggel eldöntöm: beszélnünk kell egy párterapeutával. Réka először tiltakozik:

– Nem vagyunk mi olyanok! – mondja dühösen.

– De igen – felelem csendesen –, mert szeretlek annyira, hogy harcoljak érted… értünk.

Hetek telnek el terápiával, sírással és nevetéssel vegyesen. Néha úgy érzem, közelebb kerülünk egymáshoz; máskor meg mintha még távolabb sodródnánk egymástól.

Egyik este Réka rám néz:

– Gábor… szerinted tényleg képesek vagyunk újrakezdeni?

Nem tudom a választ. De azt tudom: harcolni akarok érte. Mert emlékszem arra az éhes szomszéd lányra… és arra is emlékszem, miért szerettem bele.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet még újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott?