„Soha többet nem jövök hozzátok!” – Egy anyós árnyékában
– Hát ezt nem hiszem el, Zsófi! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ülve a kávéját kavargatta. – Ilyen hidegben hogy lehet ablakot nyitni? Megfázik az ember! – A hangja élesen visszhangzott a frissen festett falak között.
Ott álltam a reggeli fényben, egy bögre teával a kezemben, és próbáltam nem elveszíteni a türelmemet. Már harmadik napja volt nálunk, mióta beköltöztünk az új lakásba, és minden apróságba belekötött. A férjem, Gábor, csendben lapozgatta az újságot, mintha nem hallaná az egész jelenetet.
– Ilona néni, csak egy kicsit szellőztettem – próbáltam nyugodtan válaszolni. – A festékszag még mindig erős.
– Az én időmben ilyenek nem voltak! – legyintett. – Akkor is megvoltunk, ha nem volt külön szobánk, meg internetünk! Most meg mindenki csak panaszkodik.
A szívem összeszorult. Annyira vágytam már erre a pillanatra: saját otthon, saját szabályok. De most úgy éreztem, mintha minden lépésemet figyelnék és kritizálnák.
Gábor végre letette az újságot. – Anya, kérlek, ne kezdjük el megint. Zsófi mindent megtesz, hogy rend legyen.
– Rend? – csattant fel Ilona néni. – Tegnap is elfelejtettétek levenni a cipőt a folyosón! A szomszédok is biztos hallják ezt a rendetlenséget.
A gyomrom görcsbe rándult. Mióta elköltöztünk Gábor szüleitől, minden nap egy újabb próbatétel volt. A lakásunk pici volt ugyan, de a miénk. Egy hónap alatt sikerült mindent elintézni: átirattuk a villanyt, bevezették az internetet és a kábeltévét is. Mégis, mintha sosem lennénk elég jók.
Aznap reggel különösen fáradtnak éreztem magam. Az éjszaka közepén is arra keltem, hogy Gábor halkan vitatkozik az anyjával a nappaliban. Hallottam, ahogy Ilona néni arról panaszkodik, hogy mennyire magányos lett mióta elköltöztünk, és hogy „ezek a mai fiatalok” mennyire önzők.
A reggeli után Ilona néni felállt, és határozott mozdulattal összepakolta a táskáját. – Na jó, én megyek is haza. Soha többet nem jövök hozzátok! – jelentette ki drámai hangsúllyal.
Gábor utána rohant a folyosóra. – Anya, ne csináld már! Csak most költöztünk be…
– Nem érdekel! – vágta rá Ilona néni. – Ha nem kellek nektek, akkor majd otthon maradok egyedül! Majd meglátjátok, milyen az, amikor nincs segítség!
Az ajtó hangosan becsapódott mögötte. Egy pillanatig csak álltunk ott némán. Gábor arca sápadt volt.
– Sajnálom – mondta halkan. – Tudom, hogy nehéz vele…
Leültem mellé a kanapéra. – Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek. De nem tudok úgy élni, hogy mindig mindenbe beleszól.
Gábor bólintott. – Tudod jól, hogy ő mindig ilyen volt. Apám is ezért ment el olyan korán…
Ez a mondat ott lógott közöttünk a levegőben. Gábor apja évekkel ezelőtt hagyta el a családot; sosem beszéltek róla nyíltan. Most először éreztem igazán, mennyire mélyek ezek a sebek.
A következő napokban Ilona néni valóban nem jelentkezett. Nem hívott fel minket, nem írt üzenetet. Eleinte furcsa volt nélküle: nem szólt bele semmibe, de hiányzott is az állandó jelenléte. Gábor egyre többet dolgozott túlórában; én pedig esténként egyedül ültem a nappaliban és azon gondolkodtam, vajon tényleg ennyire önzők vagyunk-e.
Egyik este csörgött a telefon. Anyám hívott.
– Kislányom, minden rendben? Hallottam Ilonáról…
– Igen, anya… Csak… nehéz most minden.
– Tudod, nálunk is volt ilyen – mondta halkan. – Amikor apáddal összeköltöztünk, nagymamád hetekig nem szólt hozzám. De aztán idővel megbékélt.
– És ha nálunk nem így lesz? Ha Ilona néni tényleg soha többé nem jön?
Anyám sóhajtott. – Adj neki időt. És magatoknak is.
Letettem a telefont és sokáig csak ültem csendben. A lakásban minden olyan idegennek tűnt hirtelen: a frissen szerelt polcok, az új függönyök… Vajon tényleg boldogabbak vagyunk így?
Pár hét múlva Gábor egyik este váratlanul korán ért haza.
– Képzeld, anyám felhívott ma – mondta izgatottan. – Megkérdezte, hogy vagyunk…
– És mit mondtál neki?
– Hogy jól vagyunk… De azért hiányzik.
Elmosolyodtam. Talán tényleg csak idő kellett mindannyiunknak.
De vajon lehet-e igazán önálló életet élni úgy, hogy közben ne veszítsük el egymást? Vagy örökké ott maradnak ezek a láthatatlan kötelékek?