Rejtett kamerák mögött – Egy anya harca a bizalomért
– Anya, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Zsófi, a nővérem, miközben remegő kézzel próbáltam beállítani a rejtett kamerát a nappaliban. A kiságy mellett álltam, és a szívem majd kiugrott a helyéről. A lányom, Lili, csak öt hónapos volt, és már most úgy éreztem, kudarcot vallottam anyaként, amiért vissza kellett mennem dolgozni.
– Nincs más választásom – suttogtam. – Valami nem stimmel Erikával. Nem tudom megmagyarázni, de érzem.
Zsófi csak sóhajtott. – Lehet, hogy csak túlaggódsz mindent. Minden új anya ilyen.
De én tudtam, hogy nem csak az anyai ösztönöm beszél belőlem. Erika túl kedves volt, túl tökéletes az interjún. Mégis, amikor Lilit a karjában tartotta, valami hidegséget éreztem. Talán csak irigység volt, hogy valaki más is képes megnyugtatni a lányomat. Vagy talán valami több.
Az első napokban minden rendben ment. Erika pontosan érkezett, mosolygott rám, és mindig megdicsérte Lilit. De esténként, amikor hazaértem, Lili gyakran sírt, és nehezen aludt el. Erika szerint csak fogzik. Anyám szerint én vagyok túl érzékeny.
Aztán egy este, amikor Lili már végre elaludt, leültem a laptopom elé, és megnéztem az aznapi felvételeket. Először csak unottan néztem, ahogy Erika játszik Lili babáival. Aztán hirtelen megfagyott bennem a vér: Erika telefonált valakivel.
– Persze, hogy elhozhatom! – mondta halkan. – Úgysem veszi észre senki.
A szívem hevesen vert. Miről beszél? Kit akar elhozni? Lilit? Vagy valami mást?
Másnap reggel úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Megsimogattam Lili fejét, és próbáltam nem sírni az irodában. Délután újra megnéztem a felvételeket. Erika egy idegen férfit engedett be a lakásba. A férfi körbejárt, megfogta Lili játékait, majd leült a kanapéra.
– Ez lesz az – mondta Erika neki. – A főnököm úgysem jön haza korábban.
A kezem remegett. Azonnal hívtam Zsófit.
– Azonnal menj haza! – kiabálta ő. – Hívd a rendőrséget!
Rohantam haza. A liftben sírtam, remegtem, imádkoztam, hogy ne legyen baj. Amikor beléptem a lakásba, Erika és a férfi ott ültek Lili mellett. A férfi felpattant.
– Mit keres itt? – kérdeztem tőle dühösen.
Erika dadogni kezdett: – Ő csak… ő csak a bátyám…
– Hazudsz! Láttam mindent! – ordítottam.
A férfi gyorsan kiment az ajtón. Erika sírva könyörgött:
– Kérem… csak segíteni akartam neki munkát találni… Nem történt semmi rossz!
De én már nem hittem neki. Felhívtam a rendőrséget és azonnal kirúgtam Erikát.
Aznap este Lilit magamhoz ölelve zokogtam. Anyám azt mondta: – Látod? Ezért nem szabad idegenekre bízni a gyereket.
De mit tehettem volna? Egyedülálló anya vagyok Budapesten, albérletben élek, dolgoznom kell, hogy eltartsam magunkat. A barátaim azt mondták: – Ne aggódj, biztosan csak félreértés volt.
De én már nem tudtam bízni senkiben. Minden új jelentkező dadusban csak a veszélyt láttam. Hetekig nem aludtam rendesen. Lili is nyugtalanabb lett.
Egyik este Zsófi átjött hozzám.
– Nem élhetsz így örökké – mondta halkan. – Segítünk neked. Anyu is vigyázhat néha Lilire.
De anyám vidéken él, ő sem tud mindig jönni. A munkahelyemen is egyre türelmetlenebbek lettek velem.
Egy nap főnököm behívott az irodájába.
– Emese, tudom, hogy nehéz most neked – mondta fáradtan –, de muszáj lesz megoldanod ezt a helyzetet. Nem maradhatsz ki ennyit.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hány magyar anya él át hasonlót? Hányan érzik magukat csapdában a munka és az anyaság között? Hányan bíznak meg idegenekben csak azért, mert nincs más választásuk?
Végül úgy döntöttem: keresek egy családi napközit Lilinek. Ott több felnőtt van jelen egyszerre, talán biztonságosabb lesz így.
De minden reggel, amikor otthagyom őt az idegen kezek között, összeszorul a szívem.
Vajon valaha újra bízni fogok valakiben? Vagy örökre rettegni fogok attól, hogy elveszíthetem azt az egyetlen embert, aki igazán fontos nekem?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak azt a pillanatot, amikor kénytelenek vagyunk másokra bízni a gyerekünket?