Ötvenévesen újrakezdeni – amikor a férjed elhagy egy másikért

– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – a hangom remegett, ahogy a nappali közepén álltam, kezemben a bőröndjével. Ő csak lesütötte a szemét, mintha szégyellte volna magát, de tudtam, hogy már rég eldöntötte. Azt mondta, hogy nem akar tovább hazudni nekem, hogy szerelmes lett valaki másba. Egy fiatalabb nőbe. A szívem összeszorult, mintha valaki ököllel ütötte volna meg.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, miközben a gondolataim cikáztak: „Miért pont most? Miért pont én?” Harminc év házasság után, amikor már azt hittem, minden vihart átvészeltünk. Az egyetem óta együtt voltunk. Gábor volt az első szerelmem, az első mindenben. Azt hittem, együtt öregszünk meg.

A lányunk, Zsófi, másnap reggel hívott. Hallotta anyámtól, hogy apja elköltözött. – Anya, jól vagy? – kérdezte aggódva. Próbáltam erősnek tűnni, de a hangom elcsuklott. – Nem tudom, kicsim. Most nagyon nehéz. – Zsófi csendben maradt egy pillanatig, aztán azt mondta: – Gyere hozzánk pár napra. Ne legyél egyedül.

De nem mentem. Nem akartam terhet rakni rájuk. Ők is épp most várják az első unokámat. Nem akartam, hogy az én fájdalmam árnyékot vessen az örömükre.

A napok összefolytak. Reggelente nehezen keltem ki az ágyból. A lakás minden sarka Gábor emlékét őrizte: a kávéscsésze a polcon, a kabátja még mindig ott lógott az előszobában. Egyik este, amikor már azt hittem, nem bírom tovább, felhívtam a legjobb barátnőmet, Marikát.

– Gyere át – mondta határozottan. – Főzök neked valami finomat, és beszélgetünk.

Marika mindig is szókimondó volt. Amikor elmeséltem neki mindent, csak legyintett: – Ne hagyd magad! Tudod te mennyi nő van ebben a cipőben? Nem vagy egyedül! – De én úgy éreztem magam, mint egy hajótörött egy lakatlan szigeten.

A családom sem könnyítette meg a helyzetet. Anyám szerint biztos én hibáztam valamiben. – Egy férfi nem megy csak úgy el – mondogatta újra meg újra. A testvérem, András viszont dühös volt Gáborra: – Egy gyáva alak! Hogy tehette ezt veled?

Az utcán is másként néztek rám az emberek. A szomszédasszonyok összesúgtak mögöttem: „Láttad? Egyedül maradt…” Mintha valami szégyenbélyeget kaptam volna.

Egyik este Zsófi felhívott: – Anya, beszéltem apával. Sajnálja, amit tett… De azt mondta, boldog most.

A gyomrom összerándult. Hát ennyi volt? Harminc év után csak ennyi maradt? Egy bocsánatkérés és egy új élet valaki mással?

Elkezdtem pszichológushoz járni. Az első alkalommal alig bírtam megszólalni. Csak ültem és sírtam. A doktornő türelmesen várt.

– Mitől félsz most a legjobban? – kérdezte halkan.

– Hogy egyedül maradok… Hogy már soha nem leszek fontos senkinek – suttogtam.

– És mit gondol, ki lehetne fontos önmagának? – kérdezett vissza.

Ez a kérdés napokig visszhangzott bennem.

Elkezdtem apró dolgokat csinálni magamért: elmentem fodrászhoz, vettem egy új ruhát, beiratkoztam egy festőtanfolyamra a művelődési házban. Az első alkalommal remegő kézzel fogtam az ecsetet. A mellettem ülő idős néni rám mosolygott: – Ne aggódjon, itt mindenki újrakezdő!

Lassan-lassan kezdtem visszatalálni önmagamhoz. De minden este, amikor lefeküdtem aludni, ott volt bennem a félelem: vajon lesz-e még valaha társam? Vagy tényleg csak a magány vár rám?

Egyik nap Gábor felhívott. Zavartan beszélt:

– Szeretném elvinni néhány holmimat… Megbeszélhetjük?

– Persze – mondtam halkan.

Amikor átjött, láttam rajta a feszültséget. Nem nézett a szemembe.

– Sajnálom… Tudom, hogy megbántottalak – mondta végül.

– Már nem haragszom rád – feleltem csendesen. – De azt hiszem, soha nem fogom megérteni.

Elvitte a ruháit és néhány könyvet. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, végleg lezárult egy korszak az életemben.

Most itt ülök az üres lakásban és azon gondolkodom: vajon képes vagyok-e még újra bízni? Meg lehet-e tanulni ötven felett újra szeretni önmagunkat és másokat? Vajon hányan érzik most ugyanezt Magyarországon?

„Ti mit tennétek a helyemben? Lehet még boldog az ember ötven felett is?”