Öt év idegenben: Egy családi döntés súlya

– Már megint elhasználtad az összes meleg vizet, Zsófi! – kiáltottam be a fürdőszobába, miközben a hideg zuhany alatt reszkettem. A hangom visszhangzott a csempéken, és tudtam, hogy ezzel megint csak olajat öntök a tűzre. Zsófi, a férjem unokatestvére, két hónapja költözött hozzánk, de már most úgy éreztem, mintha évek óta együtt élnénk.

Nem így képzeltem el a házasságomat. Amikor Gergővel összeköltöztünk, azt hittem, végre lesz egy kis saját világunk. Együtt terveztük a jövőt, beszélgettünk gyerekekről, utazásokról, közös estékről. Aztán egy nap Gergő hazajött azzal az ötlettel, hogy Zsófi – aki most vették fel az ELTE-re – nálunk lakhatna, amíg befejezi az egyetemet. „Csak öt év” – mondta könnyedén, mintha öt év nem lenne egy örökkévalóság.

– Szerinted ez így normális? – kérdeztem Gergőtől aznap este, amikor Zsófi már elaludt a kanapén. – Hogy egy harmadik emberrel kell megosztanunk az életünket?

Gergő csak vállat vont. – Ő is család. Tudod, milyen nehéz lenne neki albérletet találni Pesten? Ráadásul anyagilag is segítünk neki.

Én viszont csak azt láttam, hogy minden reggel idegen cipők sorakoznak az előszobában, hogy a fürdőszoba mindig foglalt, és hogy esténként már nem beszélgetünk úgy, mint régen. Zsófi mindig ott volt: vagy tanult, vagy telefonált hangosan a barátaival, vagy éppen főzött valami furcsa vegán ételt, amitől az egész lakásban terjengett a kelkáposzta szaga.

A legrosszabb mégis az volt, amikor Gergő és Zsófi együtt nevettek valamin, amit én nem értettem. Olyan volt, mintha én lennék a kívülálló a saját otthonomban.

Egyik este már nem bírtam tovább. Amikor Zsófi elment edzésre, leültem Gergővel a konyhaasztalhoz.

– Nem bírom ezt tovább – mondtam halkan. – Nem érzem magam otthon. Nincs privát szférám. Nem tudok veled kettesben lenni.

Gergő felsóhajtott. – Tudom, hogy nehéz… De Zsófi tényleg rászorul. És csak öt év…

– Öt év! – csattantam fel. – Az egy fél élet! Mi lesz velünk addig? Mi lesz a terveinkkel?

Gergő elhallgatott. Láttam rajta, hogy ő is feszül. De nem mondott semmit.

A következő hetekben próbáltam alkalmazkodni. Elmentem jógázni esténként, hogy legalább egy kis időm legyen magamra. De amikor hazaértem, mindig ugyanaz várt: Zsófi a nappaliban tanult, Gergő pedig főzött neki teát.

Egyik reggel Zsófi sírva jött ki a szobájából.

– Bocsánat… csak hiányzik anyu meg apu – mondta remegő hangon.

Hirtelen megsajnáltam. Hiszen ő sem akart idegen lenni nálunk. De attól még nem tudtam elviselni ezt az állandó közelséget.

Az igazi törés akkor jött el, amikor Gergő egyik este bejelentette:

– Zsófi anyukája hívott… Azt kérdezte, nem baj-e, ha Zsófi húga is néha itt alszik majd hétvégente.

Felnevettem – de inkább sírni lett volna kedvem.

– Ez most komoly? Most már kollégiumot is nyithatunk?

Gergő rám nézett sértetten.

– Miért vagy ilyen önző? Ez csak pár év! Család vagyunk!

– És mi? Mi is család vagyunk! Vagy már nem számítok?

Aznap este külön ágyban aludtunk. Másnap Zsófi csendben kerülgetett minket. Érezte ő is a feszültséget.

Egy hét múlva anyukám hívott.

– Kislányom, miért vagy ilyen levert? Baj van Gergővel?

Elmeséltem neki mindent. Anyu csak sóhajtott.

– Tudod, nálunk is mindig volt valaki a házban… De azért ne felejtsd el: te is fontos vagy! Ne hagyd magad teljesen háttérbe szorítani.

Ezek után próbáltam beszélni Zsófival is.

– Figyelj… Nem könnyű nekem sem ez az egész – mondtam neki egy este.

Zsófi bólintott.

– Tudom… Ha lenne más lehetőségem… De anyuék tényleg nem tudják fizetni az albérletet.

Ott ültünk ketten a konyhában. Két nő: egyikük otthonát vesztette el vidéken, másikuk otthonát vesztette el a saját lakásában.

Azóta próbálok kompromisszumokat kötni: néha elmegyek barátnőkkel moziba, néha Zsófi megy át egyetemista buliba aludni. De minden nap érzem: valami eltört bennem és Gergőben is.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg ilyen áldozatot kell hozni a családért? Vagy jogom van ahhoz, hogy saját életem legyen?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt?