„Örülök, hogy a gyerekem lesz, de elmegyek” – Egy magyar nő története a hűtlenségről és újrakezdésről

– Örülök, hogy a gyerekem lesz, de elmegyek – mondta Gábor, és a hangja olyan halkan csengett, mintha szégyellte volna magát. Az ablakon túl már sötétedett, a panelházak között sárga fények villogtak, és én csak ültem ott, a konyhaasztalnál, egy bögre kihűlt teával a kezemben. A szívem hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.

– Mit mondtál? – kérdeztem vissza, de már tudtam, hogy jól hallottam. Gábor nem nézett rám. A kabátját igazgatta, mintha sietne valahová. Az ajtó előtt egy fiatal nő árnyéka jelent meg az üvegen keresztül. A nevét sem tudtam, csak annyit, hogy ő lett az új „valaki”.

– Sajnálom, Eszter – mondta végül, és azzal kilépett az ajtón. A nő odakint várt rá. Láttam, ahogy összemosolyognak, majd együtt eltűnnek a lépcsőházban. Ott maradtam egyedül, a csendben, amely hirtelen elviselhetetlenül hangos lett.

Azt hittem, mindent jól csináltam. Hittünk a közös jövőben: albérletet kerestünk Zuglóban, terveztük az esküvőt, beszélgettünk arról is, hogy majd egyszer lesz egy kislányunk. De amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, Gábor arca megváltozott. Nem örült igazán – vagy csak én akartam ezt hinni? Talán már akkor is ott volt közöttünk az a láthatatlan fal.

Az anyám azt mondta: – Eszterkém, ne aggódj! Egy gyerek mindig áldás. De a hangjában ott bujkált a félelem is. Tudta jól, milyen nehéz egyedülálló anyának lenni Magyarországon. Az apám csak hallgatott. Ő sosem szólt bele az életembe – talán most kellett volna.

A barátnőim közül Zsuzsi volt az egyetlen, aki igazán mellettem állt. Egy este átjött hozzám, hozott egy üveg bort (amit persze nem ihattam), és csak ültünk a kanapén.

– Hidd el, Eszter, jobb így! – próbált vigasztalni. – Gábor sosem volt hozzád való. Mindig is túl önző volt.

– De én szerettem – suttogtam.

– Szeretni nem mindig elég – felelte Zsuzsi halkan.

A terhességem alatt minden nap küzdelem volt. A munkahelyemen (egy kis könyvelőirodában dolgoztam) mindenki sajnált vagy furcsán nézett rám. A főnököm, Szilvia néni egyszer félrehívott:

– Eszterkém, ha gondolod, maradj otthon többet! Tudom, most nehéz lehet…

De nem akartam otthon maradni. A munka legalább elterelte a gondolataimat arról, hogy Gábor már mással van. Néha láttam őket együtt a városban: kézen fogva sétáltak a Margitszigeten vagy együtt ültek egy kávézó teraszán. Olyankor úgy éreztem magam, mintha valaki belém rúgott volna.

A szüleimnél laktam újra – harmincévesen visszaköltözni nem éppen álmaim netovábbja volt. Anyám minden reggel főzött nekem teát és próbált erősnek mutatkozni.

– Majd meglátod, Eszterkém! Egy nap még hálás leszel ezért a gyerekért!

De én csak sírtam esténként a párnába. Féltem attól is, hogy milyen anya leszek egyedül. Vajon elég leszek neki? Vajon nem fogja hiányolni az apját?

A szülés előtt pár héttel Gábor egyszer felhívott.

– Szeretném látni majd a babát – mondta bizonytalanul.

– Most már mindegy – feleltem neki fáradtan. – Te választottad ezt az utat.

A lányom születése után minden megváltozott. Amikor először a karomban tartottam Annát, rájöttem: minden fájdalom és csalódás ellenére ő az én csodám. Az első hetekben anyám segített mindenben: pelenkázott, főzött rám és Annára is vigyázott, amikor sírtam a fáradtságtól.

Gábor néha meglátogatta Annát. Hoztak neki játékot meg ruhát az új barátnőjével együtt – ez különösen fájt. Anna még pici volt, nem értette mi történik körülötte. Én viszont minden alkalommal újra összetörtem belül.

A családom sem volt egységes: apám szerint Gábornak semmi keresnivalója nálunk; anyám viszont azt mondta: „Egy gyereknek kell az apja.” Minden látogatás után veszekedtünk otthon:

– Nem akarom ezt látni! – csattant fel apám.
– De Anna miatt muszáj! – válaszolt anyám.
Én meg csak ültem közöttük némán.

A baráti köröm is megfogyatkozott: sokan nem tudtak mit kezdeni velem és az új helyzettel. Voltak, akik azt mondták: „Te választottad ezt.” Mások csak csendben eltűntek mellőlem.

Az idő múlásával azonban lassan megtanultam egyedül boldogulni. Anna első mosolya mindent megért; amikor először mondta ki azt, hogy „anya”, úgy éreztem: mégis van értelme mindennek.

Most már két éve vagyok egyedülálló anya. Néha még mindig fáj Gábor árulása – főleg amikor látom őket együtt Annával és az új családjával –, de már nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy csak a múltban éljek.

Minden nap új kihívás: bölcsőde, munkahelyi stressz, anyagi gondok… De Anna mosolya mindig erőt ad.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hol rontottam el? Lehetett volna másképp? Vagy tényleg mindenki maga választja meg az útját?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elhagyott minket? Vagy jobb végleg lezárni mindent és csak előre nézni?