Örökös versengés: Nővérekből vetélytársak, anyákból ellenfelek
– Miért nem tudsz egyszer végre te is első lenni valamiben, Marcell? – kérdezte Karen, miközben idegesen igazgatta fia nyakkendőjét a nappaliban. Az ablakon át láttam, ahogy Zsófia és Ádám már a kertben nevetgélnek, mintha semmi gondjuk sem lenne a világon.
A szívem összeszorult. Mindig is féltem ettől a pillanattól: amikor a lányok közötti feszültség már nem csak róluk szól, hanem az unokáimat is beszippantja. Karen mindig is küzdött – az iskolában, a barátok között, sőt, még velem is. Zsófia viszont mintha minden akadályon könnyedén átlépett volna. Gyerekkorukban Karen gyakran sírt esténként, amikor Zsófia újabb dicséretet kapott az iskolában vagy a zeneiskolában. Próbáltam igazságos lenni, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy egyiküknek sem tudok igazán segíteni.
Most, amikor Marcell és Ádám már tíz és tizenkét évesek, a versengés újra fellángolt. Karen mindenáron bizonyítani akarja, hogy Marcell jobb valamiben Ádámnál – legyen szó matekversenyről, fociról vagy akár arról, ki tud szebben rajzolni. Zsófia pedig mintha élvezné ezt a helyzetet: mindig mosolyogva meséli el, milyen ügyes volt Ádám az iskolai szavalóversenyen vagy mennyire szeretik őt a tanárok.
Egy vasárnapi ebédnél történt, hogy a feszültség végül robbant.
– Tudod, anya – kezdte Karen, miközben a húslevest kanalazta –, Marcell most harmadik lett a matekversenyen. Nem is értem, Ádám miért nem indult el idén.
Zsófia csak elmosolyodott: – Ádám most inkább a rajzra koncentrál. Nem lehet mindenben elsőnek lenni.
Karen szeme villant: – Persze, könnyű ezt mondani annak, akinek mindig minden sikerül.
A levegő megfagyott az asztal fölött. Marcell zavartan nézett rám, Ádám pedig lesütötte a szemét. Próbáltam oldani a hangulatot:
– Mindketten nagyon ügyesek vagytok. Nem kell mindig versenyezni.
De tudtam, hogy ez csak üres szólam. A lányok között valami mélyebb húzódik meg – valami, amit sosem sikerült igazán megbeszélniük.
Aznap este Karen felhívott.
– Anya, miért van az, hogy nekem mindig mindent kétszer olyan keményen kell csinálnom? Miért nem lehetek egyszer én is az, akire büszke vagy?
Nem tudtam mit mondani. Hiszen büszke voltam rá – csak talán sosem mondtam elégszer.
A következő hetekben egyre többször vettem észre, hogy Marcell is kezd ideges lenni Ádám sikerei miatt. Egy nap sírva jött haza az iskolából:
– Anya azt mondta, ha jobban igyekszem, akkor majd én is olyan leszek, mint Ádám. De én nem akarok olyan lenni! Én csak magam akarok lenni!
Ekkor értettem meg igazán: ez már nem csak Karen és Zsófia harca volt. Ez már a gyerekeik lelkét is mérgezte.
Próbáltam beszélni Zsófiával is.
– Nem gondolod, hogy túlzásba viszitek ezt az összehasonlítgatást? – kérdeztem tőle egy kávé mellett.
– Én? Anya, mindig Karen volt az, aki versenyezni akart velem. Én csak próbálok boldog lenni.
– De látod, hogy Marcell mennyire szenved ettől?
Zsófia vállat vont: – Nem tudom megoldani helyette az életét.
A családi ünnepek egyre feszültebbek lettek. Mindenki próbált udvarias maradni, de minden mondat mögött ott bujkált a régi sérelem. Egy karácsonyi vacsorán Marcell hirtelen felállt az asztaltól:
– Elég volt! Nem akarok többé versenyezni Ádámmal! Miért nem lehetünk csak testvérek?
Csend lett. Karen arca elvörösödött, Zsófia döbbenten nézett rá. Én pedig ott ültem közöttük, és úgy éreztem magam, mint egy bíró egy soha véget nem érő meccsen.
Azóta próbálom összetartani a családot. Próbálok beszélgetni velük külön-külön és együtt is. De néha úgy érzem, mintha minden próbálkozásom hiábavaló lenne.
Vajon hol rontottam el? Lehet még esély arra, hogy egyszer újra igazi család legyünk? Vagy örökre megmérgezi a kapcsolatunkat ez az örökös versengés?