„Odaadni a múltat: amikor a szeretet ajándéka teherré válik”

– Anya, kérlek, ne szólj bele mindenbe! – csattant fel Dóra, miközben a nappali közepén állt, karba tett kézzel. A hangja éles volt, mint egy frissen fent kés. Megdermedtem. A lakásban, amely valaha az én gyerekkorom színtere volt, most idegennek éreztem magam.

Pedig amikor eldöntöttük Istvánnal, hogy átadjuk Dórának a nagyszülei lakását, azt hittem, ezzel mindent megteszünk érte. Nem volt könnyű döntés. Anyám halála óta a lakás üresen állt, néha kiadtuk albérletbe, de mindig úgy éreztem, mintha ott maradt volna a múltunk egy darabja. Azt akartam, hogy Dóra is érezze ezt a melegséget – hogy legyen egy biztos pontja az életében.

Az átadás napján még mindenki mosolygott. Dóra boldogan ölelt át minket, és azt mondta: „Köszönöm, anya, apa! Ez mindent megváltoztat.” Akkor még nem tudtam, mennyire igaza lesz.

Az első hónapokban gyakran jártunk át segíteni: függönyt szereltünk, festettünk, István még a csöpögő csapot is megjavította. Dóra barátja, Gergő is ott volt mindig – csendes fiú, de láttam rajta, mennyire örül az új otthonnak. Együtt vacsoráztunk a régi konyhaasztalnál, ahol valaha anyám főztje illatozott.

Aztán valami megváltozott. Egyre ritkábban hívtak át minket. Ha mégis mentünk, Dóra türelmetlen volt. Egyik este – amikor csak be akartam vinni neki egy adag házi lecsót – Gergő nyitott ajtót. Zavartan mosolygott:

– Most nem igazán alkalmas… Dóra dolgozik.

Hazafelé menet István hallgatott. Éreztem rajta a feszültséget.

– Talán túl sokat járunk oda – mondta végül halkan.

– De hát ez mégiscsak a mi családi otthonunk! – fakadtam ki. – Nem akarom elveszíteni őket.

A következő hetekben próbáltam visszafogni magam. Nem hívtam fel minden nap Dórát. Nem szóltam bele abba sem, hogy milyen színűre festik a falakat – pedig fájt látni, ahogy eltűnik anyám halványkék tapétája.

Egy vasárnap délután azonban nem bírtam tovább. Átmentem hozzájuk egy tál almás pitével. Dóra az ajtóban állt, arca fáradt volt.

– Anya… most tényleg nem alkalmas – sóhajtott.

– Csak egy percre jöttem… – kezdtem volna mentegetőzni, de ő félbeszakított:

– Nem érzed, hogy ez már túl sok? Ez most már a mi otthonunk. Szeretném, ha ezt tiszteletben tartanád.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zápor. Ott álltam az ajtóban, kezemben a pitével, és hirtelen minden emlék – anyám nevetése, apám pipafüstje – eltörpült Dóra rideg tekintete mellett.

Otthon István próbált vigasztalni:

– Talán csak idő kell nekik. Fiatalok…

De én csak sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját múltamban.

A következő hetekben Dóra alig keresett minket. Karácsonykor is csak egy rövid üzenetet küldött: „Boldog ünnepeket! Majd jövő héten találkozunk.”

A családi ebéd elmaradt. A lakásunkban csend volt; csak a falióra kattogása hallatszott.

Egy este aztán váratlanul csengettek. Dóra állt az ajtóban – karikás szemekkel, idegesen.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Leültünk a konyhában. Sokáig hallgatott, majd kibökte:

– Sajnálom, ha megbántottalak. Csak… nehéz nekem is. Úgy érzem, mindig elvártok tőlem valamit… hogy hálás legyek… hogy úgy éljek ott, ahogy ti szeretnétek…

– Nem várunk el semmit – suttogtam könnyes szemmel. – Csak azt akartuk, hogy boldog legyél.

– De néha úgy érzem, mintha nem lenne jogom változtatni semmin… Mintha még mindig a tiétek lenne minden döntés.

Csend lett köztünk. Akkor értettem meg: amit én szeretetből adtam, azt ő teherként élte meg.

Azóta próbálok tanulni ebből. Nem hívom fel minden nap. Nem szólok bele semmibe. De néha mégis összeszorul a szívem: vajon tényleg így kellett ennek lennie? Vajon lehet-e úgy segíteni a gyerekünknek, hogy közben ne veszítsük el őt?

Ti mit gondoltok? Hol van az a határ, ahol a szeretet már túl sok lesz?