Nikolett ébredése: Egy menyasszony szökése a pimasz családtól

– Nikolett, hol vagy már? – hallottam anyám hangját a fürdőszoba ajtaja mögül, miközben remegő kézzel próbáltam feltűzni a hajam. A tükörből egy idegen nézett vissza rám: karikás szemek, elkenődött smink, és egy olyan mosoly, amit csak a félelem tartott össze. Ma kellett volna életem legboldogabb napjának lennie, de a gyomromban csak egyre növekvő szorongást éreztem.

A folyosón Oskar anyja, Ilona néni már parancsolgatott: – A menyasszonyi csokor hol van? És ki engedte be azt a sok embert a nappaliba? Nikolett, te nem tudod, hogy az esküvőn mindennek tökéletesnek kell lennie? – kérdezte, miközben végigmért tetőtől talpig.

Oskar az előszobában állt, és a telefonját nyomkodta. Amikor meglátott, odalépett hozzám. – Ne foglalkozz anyámmal, ilyen. Majd megszokod – suttogta halkan, de a hangjában nem volt együttérzés. Csak fáradtság.

Az egész házban feszültség vibrált. A vendégek már gyülekeztek, a nagynénik hangosan pletykáltak, apám idegesen igazgatta a nyakkendőjét. Mindenki azt várta tőlem, hogy mosolyogjak és boldog legyek. De én csak azt éreztem: menekülni akarok.

A konyhában Ilona néni éppen a nővéremmel, Zsuzsival veszekedett.
– Nem így kell hajtogatni a szalvétát! – csattant fel.
Zsuzsi rám nézett, szemében együttérzés csillant. – Tarts ki, Niki – suttogta.

Ekkor lépett be Oskar apja, Sándor bácsi. – Nikolett, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte halkan. Kimentünk az udvarra. A levegő hűvös volt, de a mellkasomban forrtak az érzelmek.
– Tudod, hogy Oskar családja mindig is összetartó volt – kezdte Sándor bácsi. – De nálunk vannak szabályok. Ha hozzánk tartozol, elvárjuk, hogy alkalmazkodj. Ilona néni nem szereti a meglepetéseket.
– És ha én nem akarok alkalmazkodni? – kérdeztem remegő hangon.
– Akkor nehéz lesz az életed mellettünk – mondta ridegen.

Visszamentem a házba, ahol anyám már sírva fogadott.
– Niki, ne rontsd el! Mindenki rád vár! Az egész családunk becsülete múlik ezen az esküvőn!

A szívem hevesen vert. Oskar odalépett hozzám.
– Mi bajod van? Nem bírod ezt a kis nyomást? Majd megszokod – mondta ingerülten.

Ekkor hirtelen minden világossá vált. Nem csak Ilona néni volt problémás. Az egész család egyetlen nagy elvárás volt: alkalmazkodjak hozzájuk, adjam fel magam. Oskar sem állt ki mellettem soha igazán. Mindig csak azt mondta: majd megszokom.

A templom előtt állva már mindenki sorakozott. Anyám karon ragadott.
– Most vagy soha! Menj be, és mondd ki az igent!

De én csak álltam ott, és néztem Oskart. A szemében nem láttam szerelmet, csak fáradtságot és elvárást.

– Nem megyek be – mondtam halkan.
– Mit beszélsz? – kérdezte anyám döbbenten.
– Nem megyek be! Nem akarok így élni! Nem akarok egy olyan családba tartozni, ahol nem lehetek önmagam!

A vendégek suttogni kezdtek. Ilona néni felháborodva csapta össze a kezét.
– Ez botrány! Ezt nem teheted meg velünk!

Oskar csak állt ott némán. Egy pillanatig reméltem, hogy utánam jön, hogy megfogja a kezem és azt mondja: „Szeretlek úgy, ahogy vagy.” De nem tette.

Elindultam az utcán lefelé a templomtól. A ruhám sáros lett, a hajam kibomlott. De először éreztem magam szabadnak.

Zsuzsi utolért.
– Büszke vagyok rád – mondta csendesen.
– Most mi lesz veled? – kérdezte aggódva.
– Nem tudom – feleltem őszintén –, de legalább végre önmagam lehetek.

Otthon este egyedül ültem az ágyamon. Anyám nem szólt hozzám egész nap. Apám csak annyit mondott: „Majd idővel megérted, mit tettél.” De én már most értettem.

Vajon tényleg ennyit ér egy esküvő? Vajon hányan élnek le egy életet úgy, hogy sosem mernek kiállni magukért? Érdemes feláldozni önmagunkat mások elvárásaiért?