Nem veszek több ajándékot a menyemnek – Egy anyós útja a félreértéstől a harmóniáig

– Már megint egy sál? – hallottam a menyem, Réka hangját a nappaliból, miközben a karácsonyi csomagolást bontotta. A szívem összeszorult. Ott álltam az ajtóban, kezemben a teáscsészével, és úgy éreztem, mintha egy jégcsap szúrná át a mellkasomat.

– Anyu, nem kellett volna – szólt oda halkan a fiam, Gábor, de a hangjában nem volt igazi melegség. Réka már a harmadik sálat kapta tőlem három év alatt. Mindegyiket gondosan választottam ki, figyelve a színére, anyagára, de valahogy sosem találtam el az ízlését. Azt hittem, egy sál mindig jó ajándék – hiszen én is örülnék neki –, de Réka csak fintorgott.

Aznap este, amikor hazamentek, leültem a kanapéra, és csak bámultam a karácsonyfát. A férjem, Laci odajött mellém.

– Ne vedd a szívedre – mondta csendesen. – Réka más világban nőtt fel. Nem úgy értékeli az ajándékokat, mint mi.

De én nem tudtam elengedni. Miért nem lehet egyszerűen örülni annak, amit kap? Miért kell mindig kritizálni? Az első évben azt mondta: „Ó, ez túl élénk színű.” A második évben: „Sajnos nem viselek gyapjút.” Most pedig csak egy sóhaj és egy félmosoly jutott neki.

A következő hónapokban egyre feszültebb lett köztünk a viszony. Minden családi ebéd előtt gyomorgörcsöm volt. Mit főzzek? Mit mondjak? Hogyan kerülhetném el az újabb konfliktust? Gábor is visszahúzódott. Egyre ritkábban hívtak át magukhoz.

Egyik vasárnap délután, amikor Réka születésnapjára készültem, Laci rám szólt:

– Ne vegyél neki semmit! Inkább adj pénzt vagy virágot.

De én nem akartam pénzt adni. Az olyan személytelen! Virágot meg mindenki adhat. Én valami különlegeset akartam. Végül mégis vettem egy könyvet – gondoltam, azzal nem lőhetek mellé. Réka azonban csak rápillantott, majd letette az asztalra.

– Köszönöm – mondta udvariasan, de láttam rajta, hogy nem érdekli.

Aznap este sírva fakadtam. Úgy éreztem, sosem leszek elég jó neki. Sosem fogad el igazán ebbe a családba. Laci próbált vigasztalni:

– Talán beszélni kéne vele. Mondd el neki, hogy neked ez mennyire fontos.

De én nem mertem. Féltem az újabb visszautasítástól.

A következő hónapokban teljesen visszavonultam. Nem vettem több ajándékot Rékának. Születésnapján csak egy képeslapot adtam át, névnapján egy szál virágot. Ő sem szólt semmit – mintha megkönnyebbült volna.

Egy év telt el így. A kapcsolatunk hideg és távoli lett. Gábor is ritkábban jött át hozzánk. Egyik este azonban váratlanul csöngettek. Réka állt az ajtóban.

– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Leültünk a konyhában. Ő zavartan babrálta a bögréjét.

– Tudom, hogy megbántottalak – kezdte végül. – Sajnálom, ha úgy érezted, nem értékelem az ajándékaidat. Csak… nekem nehéz örülni dolgoknak, amiket nem én választok magamnak. Gyerekkoromban mindig olyan ajándékokat kaptam, amiket nem szerettem. Talán ezért vagyok ilyen… furcsa.

Meglepődtem. Soha nem gondoltam bele az ő oldalába.

– Én csak szerettem volna örömet szerezni – mondtam halkan. – Nekem az ajándékozás azt jelenti, hogy gondolok rád.

– Tudom – bólintott Réka. – De talán jobb lenne, ha inkább együtt töltenénk időt. Vagy ha megkérdeznéd, mire vágyom igazán.

Hosszú csend következett. Aztán mindketten elmosolyodtunk.

Azóta minden más lett. Nem veszek többé meglepetés-ajándékot Rékának – inkább együtt megyünk el kávézni vagy sétálni a Margitszigeten. Néha megkérdezem tőle: „Van valami, amire most szükséged lenne?” És ő is nyitottabb lett felém.

A családi ebédek újra vidámak lettek. Gábor is felszabadultabb. Néha még viccelődünk is azon a sok sálon – most már együtt nevetünk rajta.

Sokszor gondolkozom azon: vajon hány családban okoz feszültséget az ajándékozás? Miért olyan nehéz elfogadni egymást úgy, ahogy vagyunk? Talán mindannyiunknak tanulnia kellene egy kicsit egymásról…

Ti mit gondoltok? Nálatok is volt már hasonló konfliktus? Hogyan oldottátok meg?