„Nem lehet anyával élni” – Egy nővér vallomása a családi terhekről

– Eszter, kérlek, ne haragudj rám, de egyszerűen nem bírom tovább anyával – szólt bele a telefonba a húgom, Zsófi, hangja remegett a sírástól. Az ablaknál álltam, a pesti éjszaka fényei szikráztak a Dunán, de bennem csak sötétség volt. A szívem összeszorult, mert pontosan tudtam, miről beszél.

Gyerekkorom óta én voltam a „jó gyerek”. Hatévesen már melegítettem a tejet Zsófinak, ringattam, amikor sírt, és próbáltam elérni, hogy anya ne kiabáljon vele. Sosem felejtem el azt a napot, amikor először hallottam anyát üvölteni: „Eszter, miért nem tudsz rendesen vigyázni a húgodra?!” Akkor még csak nyolc éves voltam. Azóta is visszhangzik bennem ez a mondat.

Ahogy nőttünk, a problémák is nőttek. Anya mindig fáradt volt, mindig ideges. Apát már alig láttuk – reggeltől estig dolgozott, hogy eltartson minket. A panelházban mindenki mindent hallott; ha anya kiabált, másnap a szomszéd néni sajnálkozva nézett ránk a liftben. Zsófi érzékenyebb volt nálam. Ő sírt, én csendben tűrtem. Mindig azt mondták: „Te vagy az idősebb, neked kell példát mutatni.”

A gimnáziumban már nemcsak Zsófit kellett segítenem a házi feladatban, hanem anyának is bevásároltam, főztem, takarítottam. Néha úgy éreztem magam, mintha én lennék az anyja mindenkinek. Egyetlen egyszer próbáltam ellenkezni:

– Anya, nekem is lenne dolgom! – fakadtam ki egy szombat délelőtt.
– Ne hisztizz már! – csattant fel. – Mindenki segít otthon! Vagy talán azt hiszed, hogy hercegnő vagy?

Akkor döntöttem el: elmegyek egyetemre vidékre. Szegedre vettek fel biológiára. Azt hittem, végre szabad leszek. De minden hétvégén hívott anya:

– Eszter, mikor jössz haza? Zsófi megint nem csinálta meg a matekot! És ki fog bevásárolni?

Hazamentem. Mindig hazamentem. Zsófi rám nézett nagy barna szemeivel:
– Ne hagyj itt egyedül vele!

Most, tíz évvel később, Zsófi huszonhárom éves és még mindig otthon lakik. Én már Budapesten dolgozom egy laborban. Ritkán beszélünk – anya mindig ott van a háttérben.

A telefonhívás este kilenckor ért utol.
– Eszter… – kezdte újra Zsófi –, ma megint… megint azt mondta, hogy semmirekellő vagyok. Hogy bezzeg te…

Elhallgatott. Hallottam a sírását.
– Sajnálom… – suttogtam –, tudom, milyen ez.
– Miért ilyen anya? – kérdezte halkan.

Nem tudtam válaszolni. Gyerekkorunkban is ezt kérdeztem magamtól. Miért nem tud szeretni minket úgy, ahogy más anyák szeretik a lányaikat? Miért mindig csak a hibáinkat látja?

Másnap reggel anyám hívott.
– Eszter! Miért beszélsz Zsófival rólam? Elmondta nekem! Hát nem tudod, mennyit dolgozom értetek? Hálátlanok vagytok mindketten!

A kezem ökölbe szorult.
– Anya, mi csak szeretnénk egy kicsit… nyugalmat. Szeretetet.
– Szeretetet? – nevetett fel gúnyosan. – A szeretet nem abból áll, hogy mindent megcsinálok nektek?

Letettem a telefont. Sírtam. Harmincévesen is ugyanúgy fájt minden szó.

Aznap este Zsófi írt egy üzenetet: „Eszter, el akarok költözni. Segítesz?”

Sokáig néztem a képernyőt. Vajon képesek vagyunk kitörni ebből az ördögi körből? Ha elköltözik, anya egyedül marad – de talán végre mi is élhetünk.

Másnap találkoztunk egy kávézóban a Blahán.
– Félek tőle – vallotta be Zsófi –, de még jobban félek attól, hogy sosem lesz saját életem.
– Én is féltem – mondtam –, de most már tudom: nem vagyunk felelősek anya boldogságáért.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Hányan érzik magukat bűnösnek csak azért, mert önállóak akarnak lenni?

Most itt ülök az ablakban és nézem a várost. Vajon képesek vagyunk megbocsátani magunknak azt, hogy végre magunkat választjuk? Ti mit tennétek a helyünkben?