„Nem bírom tovább, Anikó!” – Egy testvéri kapcsolat vége egy budapesti lakásban

– Anikó, ezt most már tényleg nem bírom tovább! – kiáltottam, miközben remegő kézzel próbáltam összeszedni a nappaliban szétszórt játékokat. A hangom visszhangzott a szűk budapesti lakás falai között, és a húgom arca elfehéredett. A két kisgyerek, Bence és Lili, ijedten bújtak össze a kanapén.

Nem így képzeltem el ezt az őszt. Október elején még azt hittem, hogy csak pár hétig lesznek nálam. Anikó hívott fel kétségbeesetten: „Klári, kérlek, csak addig, amíg Bencének megcsinálják a vizsgálatokat! Nem tudom máshol megoldani, nincs pénzem albérletre.”

A szívem összeszorult. Hogy mondhattam volna nemet? Hiszen ő a húgom! Mindig is én voltam az erősebb, az okosabb, a budapesti „sikeres nő”, akihez mindenki fordulhatott. Anikó vidéken maradt, két gyerekkel egyedül, miután a férje elhagyta. Tudtam, hogy nehéz neki.

Az első napokban még örültem is nekik. Végre élettel telt meg a lakásom: gyereknevetés, közös vacsorák, hosszú beszélgetések éjszakába nyúlóan. De aztán minden megváltozott.

– Klári, hol van a mosógép por? – kérdezte Anikó egyik reggel, miközben már harmadszor mosta ki ugyanazt a törölközőt. – És elfogyott a tej is.

Próbáltam türelmes lenni. De ahogy teltek a napok, egyre inkább úgy éreztem, mintha megszállták volna az otthonomat. A gyerekek mindent szétszórtak, Anikó pedig nem tartotta be azokat az egyszerű szabályokat sem, amiket megbeszéltünk: hogy este nyolc után csend legyen, hogy ne hozzanak be ételt a szobámba, hogy ne használják el az összes meleg vizet.

Egy este hazaértem a munkából – fáradtan, idegesen –, és azt láttam, hogy Lili festékes kézzel rajzol a falra. Anikó pedig a telefonját nyomkodja a konyhában.

– Anikó! Megbeszéltük, hogy figyelsz rájuk! – szóltam rá dühösen.

– Jaj Klári, csak két percre néztem félre! Ne csinálj már ügyet ebből is! – legyintett.

Aznap este először gondoltam arra: lehet, hogy hiba volt beengedni őket.

A következő napokban egyre többet veszekedtünk. Anikó sértődötten vonult el minden alkalommal: „Te mindig mindent jobban tudsz! Bezzeg neked könnyű!”

Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját lakásomban. Nem volt nyugalmam sehol. Minden reggel korábban keltem, csak hogy egyedül lehessek öt percig a fürdőben. A munkahelyemen is egyre feszültebb lettem – a kollégáim kérdezgették: „Mi baj van veled mostanában?”

Aztán eljött az este, amikor minden végleg elszakadt bennem.

Bence sírt, mert nem találta a kedvenc játékát. Lili hisztizett, mert nem akart fürdeni. Anikó pedig rám förmedt: „Nem látod, mennyire kimerült vagyok? Segíthetnél inkább!”

Akkor tört ki belőlem minden:
– Én segítek? Én adtam nektek otthont! De te semmit nem tartasz be abból, amit kértem! Ez az én lakásom! Nem bírom tovább!

Anikó arca először döbbent volt, aztán dühös.
– Hát jó! Ha ennyire zavarunk, akkor megyünk! – kiabálta vissza.

A gyerekek sírtak. Én is sírtam. De nem engedtem vissza őket aznap este.

Másnap reggel üres volt a lakás. Csak néhány játék maradt szétszórva a földön és egy rajz Lilitől: „Szeretlek Klári néni.”

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire önző vagyok? Vagy csak próbáltam megvédeni magamat? Mi lett volna helyesebb: tűrni tovább vagy kimondani végre azt, amit érzek?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen döntést? Vagy vannak határok még a családban is?