„Mióta elváltál, nem kapsz örökséget!” – Egy család széthullásának története

– Ha már elváltál, ne is számíts semmire tőlem! – csattant fel anyám, miközben remegő kézzel szorította a porcelán csészét. A konyhaasztalnál ültem, 55 évesen, és úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit épp most büntetnek meg valamiért, amit nem is követett el. A válásom után próbáltam újra talpra állni, de anyám szavai úgy vágtak belém, mint a kés.

– Mama, ezt most komolyan mondod? – kérdeztem halkan, de a hangom elcsuklott. A szívem hevesen vert, és éreztem, hogy a könnyeim bármelyik pillanatban kibuggyanhatnak.

– Komolyan! – vágta rá. – Az apád egész életében dolgozott azért a házért. Nem azért, hogy te majd elherdáld egyedülálló nőként! Egy családot sem tudtál összetartani…

A szavak visszhangoztak bennem. A válásom nem volt könnyű döntés. Harminc évig éltem együtt Gáborral, és az utolsó években már csak egymás mellett léteztünk. A lányunk, Dóra már régóta felnőtt, de az anyám szemében én voltam a hibás mindenért.

Aznap este Dóra is átjött hozzám. Láttam rajta, hogy feszülten ül le mellém.

– Anya, beszéltem nagymamával – kezdte halkan. – Azt mondta, hogy ha nem békültök ki, akkor engem sem vesz bele a végrendeletbe.

– Dóra, ez nem erről szól! – fakadtam ki. – Nem az örökség miatt…

– Dehogynem! – vágott közbe. – Mindig minden erről szólt ebben a családban! Ki mit kap majd, ki mennyit ér… Elegem van ebből!

A szavaiban ott volt az a harag és csalódottság, amit én is éreztem. De ő még fiatal volt, előtte állt az élet. Én viszont úgy éreztem, minden elveszett.

Az elkövetkező hetekben a családunk teljesen széthullott. Anyám minden rokonunknak elmondta, hogy én elárultam a családot. Az unokatestvéreim kerülni kezdtek. A testvérem, Zsolt is csak annyit mondott telefonon:

– Tudod jól, anya milyen makacs. Miért kellett ennyire felkavarni mindent?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem esténként a sötét lakásban, és azon gondolkodtam: tényleg én vagyok a hibás? Tényleg csak az számít, hogy ki mit örököl?

Egyik este Dóra ismét átjött. Most nem szólt semmit, csak leült mellém és megfogta a kezem.

– Anya… félek attól, hogy soha nem leszünk már igazi család – suttogta.

A könnyeim végre utat találtak maguknak.

– Én is félek… – mondtam neki. – De nem tudok tovább úgy élni, hogy mindig mások elvárásainak próbálok megfelelni.

Másnap reggel anyám felhívott.

– Átgondoltam – mondta ridegen. – Ha bocsánatot kérsz Gábortól és visszamész hozzá, mindent visszacsinálok.

– Nem megyek vissza hozzá – feleltem halkan. – Nem szeretem már. És magamat sem akarom elveszíteni.

– Akkor ne várj tőlem semmit! – csapta le a telefont.

Azóta nem beszéltünk. Dóra próbál közvetíteni közöttünk, de anyám hajthatatlan. A családi ünnepeken mindenki feszengve ül az asztalnál. Mindenki tudja, mi történt, de senki sem beszél róla nyíltan.

Néha azon gondolkodom: tényleg ennyit ér egy élet munkája? Egy ház? Egy örökség? Megéri ezért tönkretenni mindent?

Most itt ülök egyedül ebben a csendes lakásban, és csak egy kérdés motoszkál bennem:

Vajon valaha újra lesz igazi családom? Vagy tényleg mindent elveszítettem csak azért, mert önmagam akartam lenni?