„Miért nem tudsz úgy segíteni, mint ők?” – Egy anya vallomása a családi elvárásokról és fájdalmakról

– Nem értem, anya, miért nem tudsz segíteni nekünk egy kicsit többet! – csattant fel Ella a telefonban. A hangja remegett az indulattól, de éreztem mögötte a csalódottságot is. – Az anyósomék minden hónapban adnak pénzt, hogy könnyebb legyen. Te meg csak azt mondod, hogy sajnálod, de nem tudsz többet adni.

A szívem összeszorult. Már megint ez a téma. Már megint az összehasonlítás. Már megint az érzés, hogy kevés vagyok.

– Ella, kicsim, tudod, hogy mindent megtettem érted egész életemben – próbáltam nyugodt maradni. – De én már nyugdíjas vagyok. Apád halála óta egyedül vagyok, és a kis nyugdíjamból élek. Nem tudok versenyezni az anyósodékkal.

– De ők is dolgoztak érte! – vágott vissza. – Nem értem, miért nem gondoltál előre! Miért nem tettél félre nekem? Mindenki másnak segítenek a szülei…

A könnyeim kicsordultak. Nem akartam, hogy meghallja, ezért gyorsan letettem a telefont azzal, hogy majd visszahívom. A nappali csendjében csak az óra kattogása hallatszott. Néztem a régi családi fotót a polcon: Ella még kislány volt rajta, én pedig fiatalabbnak tűntem annál is, mint amilyen valaha voltam.

Sosem volt könnyű az életünk. Ella későn született, negyvenöt éves voltam akkor. Évekig próbálkoztunk apjával, mire végre megérkezett hozzánk. Akkor már mindenki lemondott rólam: „Túl öreg vagy már ehhez, Magdi!” – mondogatták a rokonok. De amikor Ella megszületett, minden megváltozott. Minden pénzünket rá költöttük: különórákra, ruhákra, utazásokra – mindent megadtunk neki, amit csak tudtunk.

De sosem voltunk gazdagok. Apja egy kisvállalkozásban dolgozott, én könyvtáros voltam a helyi művelődési házban. Megéltünk valahogy, de félretenni sosem tudtunk igazán. Amikor apja meghalt öt éve, minden rám szakadt: a magány, a pénzügyi gondok és az aggódás Elláért.

Most pedig itt vagyok, hetvenévesen, és azt hallgatom a saját lányomtól, hogy miért nem vagyok olyan jó anya, mint az anyósa.

Aznap este nem tudtam aludni. Csak forgolódtam az ágyban, fejemben újra és újra lejátszódott a beszélgetésünk.

Másnap reggel elmentem a piacra. A pénztárcámban alig volt pár ezer forint. Vettem egy kis kenyeret és pár szem almát. A pénztáros néni rám mosolygott: „Hogy van a lánya?”

– Jól van – hazudtam –, most költöztek új lakásba.

Hazafelé menet találkoztam Marikával, a régi szomszédasszonnyal.

– Magdi, mi baj? Olyan sápadt vagy.

– Semmi különös – ráztam meg a fejem –, csak fáradt vagyok.

De Marika átlátott rajtam.

– Ugye megint Ella miatt aggódsz? Tudod, hogy mindenki más helyzetben van. Az ő férje szerencsés: jó családba nősült be. Te megtetted, amit tudtál.

Hazamentem és leültem az ablakhoz. Néztem az utcán játszó gyerekeket. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Ella is ott szaladgált köztük. Akkor még minden egyszerűbbnek tűnt.

Este Ella felhívott.

– Anya… ne haragudj a tegnapiért – mondta halkan. – Csak annyira nehéz most minden. Dani szülei mindig mindent megoldanak helyettünk… néha úgy érzem, én is elvárom ezt tőled.

– Tudom, kicsim – sóhajtottam. – De én már nem vagyok fiatal. Amit tudtam adni, azt odaadtam neked…

– Sajnálom – mondta újra –, csak néha irigy vagyok másokra.

– Én is irigy voltam néha másokra – vallottam be –, de mindig te voltál nekem a legfontosabb.

Csend lett köztünk.

– Szeretlek, anya – suttogta végül.

– Én is szeretlek.

Letettük. A könnyeim most már nem a fájdalomtól folytak, hanem valami furcsa megkönnyebbüléstől.

De még mindig ott motoszkált bennem a kérdés: Vajon tényleg elég jó anya voltam? Vagy csak azt hisszük mindannyian, hogy amit adni tudunk – legyen az pénz vagy szeretet –, az sosem elég?

Ti mit gondoltok? Lehet egy anya elég jó akkor is, ha nem tud anyagilag segíteni felnőtt gyerekének?