„Miért kell mindig választanom?!” – Egy családi vita, ami mindent megváltoztatott

– Elég volt, nem fogom tovább hallgatni ezt a lenézést! – csattant fel Benedek, miközben anyám döbbenten ejtette vissza a villát a tányérjára. A vasárnapi ebéd, ami nálunk mindig szent volt, most egy pillanat alatt rémálommá változott. Ott ültem az asztalfőn, két világ között: az egyik oldalon a férjem, akit szeretek, a másikon a családom, akikhez mindig is tartoztam.

Azt hittem, csak egy szokásos évődés lesz, amikor apám megjegyezte: „Na, Benedek, te még mindig nem tudod rendesen felvágni azt a húst?” De Benedek arca elkomorult. – Talán ha nem lenne minden mozdulatom kritizálva, jobban menne! – vágott vissza. A levegő megfagyott. Anyám próbált nevetni: – Jaj, ne vedd már ennyire komolyan, csak viccelődünk! De Benedek már nem hallotta meg. Felállt, székét hátratolta, és kiviharzott az ajtón.

Utána mentem. – Benedek, kérlek… – kezdtem halkan az előszobában.
– Nem bírom tovább ezt a lenézést, Zsófi! Mindig úgy néznek rám, mintha nem lennék elég jó neked. – Hangja remegett a dühtől és a megbántottságtól.

Aznap este csendben feküdtünk egymás mellett. Próbáltam simogatni a hátát, de elhúzódott. Másnap reggel már korán elment dolgozni. A családi csoportban anyám írt: „Ugye jól van Benedek? Nem akartunk semmi rosszat.” De nem tudtam mit válaszolni. Éreztem, hogy mindkét oldalról húznak: anyámék azt várják, hogy én békítsem ki őket, Benedek pedig azt, hogy kiálljak mellette.

A következő hetekben egyre feszültebb lett minden. Benedek nem jött velem a szüleimhez, sőt, ha szóba hoztam őket, csak annyit mondott: – Nekem nincs több mondanivalóm velük. Ha neked fontosak, menj egyedül.

Próbáltam beszélni anyámmal is. – Anya, kérlek… Tényleg úgy érzed, hogy Benedeket lenézitek? – kérdeztem egy délután.
– Jaj kislányom, mi csak szeretnénk, ha beilleszkedne. De olyan érzékeny mindenre! – sóhajtott anyám.
– Lehet, hogy csak túl sokat vártok tőle? – kérdeztem vissza.
– Mi csak jót akarunk neked – mondta halkan.

Egy este aztán Benedek rám nézett vacsora közben: – Zsófi, meddig fog ez tartani? Meddig kell még úgy éreznem, hogy választanod kell köztem és a családod között?

Nem tudtam válaszolni. Minden nap egyre jobban fájt ez a kettősség. A barátnőim azt mondták: „Állj ki a férjed mellett!” De bennem ott volt az iszonyú félelem: mi lesz, ha emiatt eltávolodom a családomtól? Vagy ha Benedek egyszer azt mondja: elég volt?

Egyik este apám hívott fel. – Kislányom, nem akarjuk elveszíteni veled a kapcsolatot. De nem értjük ezt az egészet. Miért ilyen haragtartó Benedek?
– Apa… ő úgy érzi, sosem fogadjátok el igazán. Hogy mindig csak kritizáljátok.
– Hát ezért? Mi csak viccelődünk! – nevetett fel keserűen.
– Neki ez fáj – mondtam halkan.

A következő hétvégén anyámék meghívtak egy családi ebédre. Egyedül mentem el. Ültem a régi szobámban, néztem a gyerekkori képeimet a falon. Anyám bejött.
– Zsófi… nem lehetne valahogy kibékülni? Mi tényleg szeretjük Benedeket.
– Akkor mutassátok is ki! Ne csak viccelődjetek rajta! – tört ki belőlem.
Anyám elsírta magát. – Nem akartuk bántani…

Hazafelé menet azon gondolkodtam: talán mindannyian hibáztunk. Talán én sem álltam ki eléggé Benedek mellett. Talán anyámék sem vették észre, mennyire érzékeny erre.

Otthon csendben ültem le Benedek mellé a kanapéra.
– Szeretném, ha újra próbálnánk… De ehhez mindenkinek változnia kellene.
Benedek csak bólintott.
– Nem akarom elveszíteni sem téged, sem őket – mondtam halkan.
– Én sem akarom elveszíteni téged – felelte végül.

Azóta is keresem az utat. Próbálok hidat építeni két világ között. Néha úgy érzem, lehetetlen. Máskor reménykedem: talán egyszer majd mindannyian le tudunk ülni egy asztalhoz anélkül, hogy valaki megsértődne vagy megbántódna.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egyáltalán igazán választani azok között, akiket szeretünk? Vagy van esély arra, hogy mindenki megtanulja tisztelni és elfogadni a másikat?