„Miért hagytok mindig egyedül?” – Egy magyar falu szívszorító titkai

„Miért hagytok mindig egyedül? Miért csak a krumplit viszitek el, engem meg itt felejtetek?” – anyám hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ült, a kezében egy régi, foltos zsebkendővel. Az ablakon túl már sötétedett, a faluban csak néhány ablakban pislákolt fény. A húgom, Zsófi, idegesen nézett rám, mintha azt várná, hogy mondjak valamit. De mit lehet ilyenkor mondani? Hogy anya megint elfelejtette, hogy már nem vagyunk gyerekek? Hogy nem értjük, miért beszél úgy, mintha minden alkalommal elhagynánk őt?

Gyerekkoromban minden más volt. Anyám, Katalin, a falu iskolájában tanított, apám, László, pedig a környékbeli építkezéseken dolgozott. Nem voltunk gazdagok, de sosem éheztünk. A kertben krumplit, répát és hagymát termesztettünk, a tyúkok reggelente tojást adtak. Minden vasárnap együtt ebédeltünk – legalábbis addig, amíg Zsófi meg nem született.

A húgom érkezése mindent megváltoztatott. Anyám egyre fáradtabb lett, gyakran sírt éjszakánként. Engem már tizenkét évesen bevont a házimunkába: főztem, mostam, takarítottam, és vigyáztam Zsófira is. Apám ritkán volt otthon – mindig dolgozott vagy a kocsmában ült a barátaival. Néha úgy éreztem, én vagyok az egyetlen felnőtt a házban.

Az iskolában próbáltam megfelelni: jó jegyeket hoztam haza, de sosem kaptam dicséretet. Anyám csak annyit mondott: „Az élet nem igazságos, Eszter. Meg kell tanulnod túlélni.” Akkor még nem értettem, miért mondja ezt ilyen keserűen.

Ahogy nőttem, egyre inkább rám nehezedett a család terhe. Zsófi beteges volt – asztmás rohamai miatt gyakran kellett orvoshoz vinni. Anyám ilyenkor teljesen összeomlott: „Miért pont az én gyerekem? Mit vétettem?” – zokogta a konyhában. Én csendben főztem tovább a levest.

A gimnáziumba már busszal jártam be a közeli városba. Ott láttam először, hogy más családokban is lehet boldogság. Barátnőim meséltek közös nyaralásokról, születésnapi bulikról – nálunk ilyen sosem volt. Ha szóba hoztam otthon, anyám csak legyintett: „Nekünk nincs erre pénzünk.”

Az érettségi után elköltöztem Budapestre tanulni. Akkor éreztem először szabadságot – de minden hétvégén hazajártam segíteni: krumplit szedni, befőzni vagy csak anyámat hallgatni, ahogy panaszkodik az életre. Zsófi közben felnőtt: ő is elment otthonról, de ritkán jött vissza.

Az utóbbi években anyám egyre furcsábban viselkedett. Elfelejtette a neveket, néha azt sem tudta, milyen nap van. Egyszer azt mondta nekem: „Eszterkém, te vagy az anyukám?” Megdöbbentem – hiszen ő volt az én anyám! Az orvos szerint kezdődő demencia.

Apám ekkor már alig járt haza – új asszonyt talált magának a szomszéd faluban. Anyám teljesen magára maradt. Zsófi azt mondta: „Nem tudom elviselni ezt a légkört. Mindig csak a múltat emlegeti.” Én próbáltam mindent: gondozót kerestem neki, de anyám mindenkit elutasított.

Egyik őszön történt az a jelenet is, amikor anyám zokogva kiabált utánunk: „Próbáljátok megérteni! Ti csak jöttök-mentek, viszitek a krumplit zsákban, aztán eltűntök! Én meg itt maradok egyedül!” Akkor Zsófi rám nézett: „Miért mindig neked kell mindent csinálni?”

Nem tudtam válaszolni. Talán mert én vagyok az idősebb? Vagy mert bűntudatom van amiatt, hogy elmentem otthonról? Vagy mert anyám mindig rám számított?

A faluban mindenki tudta, mi történik nálunk – de senki sem segített igazán. A boltban néha megszólítottak: „Eszterkém, hogy van az édesanyád? Még mindig olyan zavart?” Csak bólintottam.

Egy nap anyám eltűnt otthonról. A szomszéd szólt: „Katalin nénit láttam az erdőszélen bolyongani.” Rohantam utána – ott találtam egy padon ülve, kezében egy régi fényképpel. „Ez te vagy kicsiként” – mondta halkan. „Akkor még minden rendben volt.”

Hazavittem. Aznap este leültünk hárman – Zsófi is hazajött végre –, és próbáltunk beszélgetni. De anyám csak sírt: „Nem akarok terhet jelenteni nektek… De olyan üres itt minden nélkületek.”

Mostanában sokat gondolkodom azon: vajon mit rontottunk el? Miért nem tudtunk boldogabbak lenni? Miért hagyjuk magára azokat, akiknek a legnagyobb szükségük lenne ránk?

Talán nincs jó válasz ezekre a kérdésekre. De amikor legközelebb hazamegyek és meglátom anyámat az ablakban állni – remélem, még lesz időnk mindent megbeszélni.

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet cipelni egy család terhét anélkül, hogy bele ne rokkannánk?”