Meddig tart a szülői felelősség? – Egy anya vallomása a családi pénzügyekről és generációs konfliktusokról

– Már megint új telefont vettetek? – kérdeztem, miközben próbáltam elrejteni a hangomban bujkáló csalódottságot. Az asztalnál ültem, előttem a vasárnapi húsleves, mellettem a férjem, Lajos, szemben pedig a fiam, Gergő és a menye, Zsófi. A családi ebédek mindig is fontosak voltak nekünk, de az utóbbi időben egyre inkább feszültséggel teltek.

Gergő zavartan nézett rám, Zsófi pedig rögtön védekezni kezdett:
– Anyu, ez csak egy akció volt, ráadásul részletre vettük! Ma már mindenkinek okostelefon kell.

Lajos csendben kanalazta a levest, de láttam rajta, hogy ő is nehezen viseli ezt az egészet. Egész életünkben arra tanítottuk Gergőt, hogy éljen a lehetőségeihez mérten. Mi is így építettük fel ezt a házat: minden forintot félretettünk, hónapokon át számolgattuk, mire futja. Nem voltak luxusnyaralások, új autók vagy márkás ruhák – csak a biztos háttér.

Most pedig itt ülnek előttem, huszonnyolc évesen még mindig albérletben laknak, és minden hónapban panaszkodnak, hogy nem tudnak félretenni lakásra. De közben minden héten újabb csomag érkezik hozzájuk: okosóra, márkás cipő, koncertjegy. Néha úgy érzem, mintha egy másik világban élnének.

– Tudjátok, mi mennyit dolgoztunk ezért a házért? – szólalt meg végül Lajos is. – Nem volt könnyű. De ha mindig mindent megvesztek magatoknak, ami megtetszik, sosem lesz sajátotok.

Gergő felsóhajtott:
– Apa, más világ van most. Nem lehet úgy spórolni, mint régen. Az albérlet is egy vagyonba kerül.

– De legalább próbálkoznátok! – csúszott ki belőlem élesebben a kelleténél. – Nem látjátok, hogy így sosem lesztek előrébb?

Zsófi szeme könnybe lábadt. Hirtelen bűntudatot éreztem. Talán túl kemény voltam velük. De nem tudtam elengedni azt az érzést, hogy mindent rosszul csináltunk volna? Hogy hiába tanítottuk Gergőt takarékosságra?

Aznap este Lajossal sokáig beszélgettünk.
– Lehet, hogy túl sokat várunk tőlük – mondta halkan. – Mi is fiatalok voltunk egyszer.
– De mi akkor is félretettünk! – vágtam rá dacosan.
– Igen, de akkor mások voltak az árak. Most egy lakás ára háromszorosa annak, mint amikor mi vettük ezt a házat.

Nem tudtam mit mondani erre. Igaza volt. De akkor is fájt látni, hogy Gergőék nem is próbálkoznak igazán.

A következő héten Zsófi felhívott.
– Anyu, beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.
Találkoztunk egy kávézóban. Láttam rajta az idegességet.
– Sajnálom a múltkori ebédet – kezdte halkan. – Tudom, hogy aggódsz értünk. De néha úgy érzem, nem értitek meg, mennyire nehéz most mindent kifizetni. Az albérlet felemészti a fizetésünk felét. És amikor végre marad egy kis pénzünk, szeretnénk magunkat megjutalmazni valamivel…

Sóhajtottam.
– Értem én. Csak azt szeretném, ha boldogok lennétek… és biztonságban.
– Mi is szeretnénk saját otthont – mondta Zsófi könnyes szemmel –, de néha úgy érezzük, sosem fog sikerülni.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: talán tényleg túl szigorú vagyok velük. Lehet, hogy nem csak rajtuk múlik minden? Vajon mennyit számít ma már a takarékosság?

A következő vasárnap újra összegyűltünk ebédre. Ezúttal próbáltam kedvesebb lenni.
– Ha szeretnétek, segíthetünk nektek egy kicsit – ajánlottam fel óvatosan. – Nem akarjuk rátok erőltetni magunkat… de ha elindulnátok a lakásvásárlás útján, mi is beszállhatunk valamennyivel.

Gergő meglepetten nézett rám.
– Tényleg segítenétek?
– Persze – bólintott Lajos is. – De csak akkor, ha ti is komolyan gondoljátok.

Aznap este először éreztem azt hosszú idő után, hogy talán mégis van remény arra, hogy együtt megtaláljuk az utat egymáshoz – és talán egyszer Gergőéknek is lesz saját otthonuk.

De vajon hol húzódik a határ a szülői segítség és a túlzott beavatkozás között? Meddig tart a mi felelősségünk? Ti mit tennétek a helyemben?