Márkás Ruhák, Törött Család: Egy Anyai Döntés Árnyékában

– Már megint új ruhát vettél a gyereknek? – kérdezte anyám, miközben Lilit óvatosan ringattam a karomban. A hangja éles volt, mint a kés, és minden alkalommal, amikor elhangzott ez a kérdés, egyre mélyebbre vágott bennem.

Nem tudtam mást tenni, csak némán bólintottam. Lili rózsaszín, apró Gucci rugdalózóban feküdt, amit még Milánóból rendeltem, amikor hat hónapos terhes voltam. A szobában feszültség vibrált, mintha bármelyik pillanatban kitörhetne a vihar.

– Réka, ez már túlzás – szólt közbe a bátyám, Gergő. – Egy hathetes babának tényleg szüksége van ilyen drága ruhákra? Nem lenne jobb, ha inkább félretennéd azt a pénzt neki?

A szívem összeszorult. Mindig is azt akartam, hogy Lilinek mindene meglegyen, amit én gyerekként sosem kaphattam meg. Emlékszem, ahogy anyám varrt nekünk ruhát régi függönyökből, és ahogy az iskolában csúfoltak emiatt. Megfogadtam, hogy az én lányomnak soha nem kell szégyenkeznie.

De most úgy tűnt, hogy mindenki ellenem fordult. A férjem, Tamás is egyre gyakrabban hozta szóba a pénzügyeket.

– Réka, beszélnünk kellene erről – mondta egyik este, miközben Lili már aludt. – Nem akarok veszekedni, de aggódom. A babának nem a márkás ruhákra van szüksége, hanem ránk. Szeretetre.

– Szeretetet is adok neki! – csattantam fel. – De miért baj az, ha emellett szép dolgokat is kap?

Tamás csak sóhajtott és kiment a konyhába. Egyedül maradtam a gondolataimmal és Lili halk szuszogásával.

A közösségi médiában sem találtam vigaszt. Feltöltöttem egy képet Liliről az új Burberry sapkájában, és perceken belül özönlöttek a kommentek:

„Ez komoly? Egy csecsemőnek ilyen drága cucc?”
„Mi lesz ebből a gyerekből?”
„Nem inkább egy jó pelenkázóra kéne költeni?”

A barátnőim is elfordultak tőlem. Zsófi, akivel még az egyetemen laktam együtt, egyszerűen letiltott. Egyedül maradtam a döntéseimmel és a bizonytalansággal.

Egyik délután anyám átjött segíteni. Lili éppen sírt, én pedig próbáltam ráadni az új Dior kabátját.

– Réka, nézd meg magad! – szólt rám halkan anyám. – Ez a gyerek nem boldogabb attól, hogy márkás ruhában van. Te sem vagy boldogabb.

Elsírtam magam. Anyám leült mellém és átölelt.

– Tudom, hogy jót akarsz neki – mondta halkan. – De néha az egyszerű dolgok adják a legtöbbet.

Aznap este Tamás is leült mellém.

– Réka, szeretlek. És Lilit is. De félek, hogy elveszítünk téged ebben az egészben. Nem akarom, hogy csak a látszat számítson.

Sokáig ültem csendben. Végül megsimogattam Lili puha haját.

– Talán igazatok van – suttogtam. – Csak annyira féltem attól, hogy ő is átéli azt, amit én…

Tamás megfogta a kezem.

– Nem fogja. Mert mi itt vagyunk neki. És te is itt vagy neki.

Azóta próbálok változtatni. Nehéz lemondani arról az érzésről, hogy mindent megadhatok neki – de talán tényleg nem a márkák számítanak.

Mégis minden nap felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg rossz anya vagyok attól, hogy a legjobbat akarom adni? Vagy csak rosszul tudom, mi az igazi „legjobb”? Mit gondoltok ti erről?