„Már nem vagyok fontos?” – Egy nyugdíjas könyvtáros vallomása
– Anya, ne vedd már ennyire a szívedre! – mondta Zsuzsi, a lányom, miközben a konyhaasztalnál ültem, és bámultam a hideg teámat. – Most végre pihenhetsz.
De én nem akartam pihenni. Negyvenkét évig dolgoztam a városi könyvtárban, minden reggel fél hétkor keltem, hogy elsőként nyissam ki az ajtót. Imádtam a könyvek illatát, a halk suttogásokat a polcok között, a kamaszokat, akik titokban szerelmes verseket kerestek. Most meg… most csak ültem itt, és úgy éreztem, mintha valaki kihúzta volna alólam a talajt.
A férjem, Laci, már régóta nyugdíjas volt. Ő könnyedén vette az egészet. Szeretett kertészkedni, órákig elbíbelődött a paradicsompalántákkal. – Majd megszokod – mondogatta. – Az első hónap nehéz, aztán rájössz, mennyi mindenre nem volt időd eddig.
De én nem akartam megszokni. Nem akartam reggelente céltalanul bámulni ki az ablakon, miközben a szomszéd kutyája ugatja a postást. Hiányzott a könyvtár zsongása, a kollégák nevetése, még a régi katalógusok pora is.
Egyik nap elmentem sétálni a Duna-partra. A padon ülve néztem a vizet, és azon gondolkodtam, vajon hány embernek hiányzom most? Vajon észrevették-e egyáltalán, hogy már nem vagyok ott? Aztán megláttam Marikát, az egyik régi olvasómat. Odajött hozzám.
– Jaj, Ilonka néni! Hát maga? Már nem dolgozik? – kérdezte meglepetten.
– Nem bizony – feleltem halkan. – Nyugdíjba mentem.
– Kár… Maga mindig tudta, mit ajánljon nekem. Most csak össze-vissza kapkodok a polcokon.
Ez jól esett. Legalább egy embernek hiányzom – gondoltam keserédesen.
Otthon azonban minden más volt. Zsuzsi folyton rohant: munka, gyerekek, háztartás. Az unokáim, Peti és Lilla, csak akkor kerestek, ha valami édességre vágytak vagy unatkoztak. Próbáltam segíteni: főztem nekik ebédet, elmentem értük az iskolába. De egyre gyakrabban éreztem magam feleslegesnek.
Egy este Laci rám szólt:
– Ilonka, ne légy már ilyen búval bélelt! Nézd meg magad! Régen mindig mosolyogtál.
– Mert akkor volt miért – vágtam vissza ingerülten.
– Most is van! Itt vagyunk mi! – próbált biztatni.
De nem értette. Nem értette senki.
Egyik nap Zsuzsi bejelentette:
– Anya, jövő héten konferenciára megyek Pestre. Vigyázol addig a gyerekekre?
Bólintottam. Persze, hogy vigyázok. De belül valami megmozdult bennem: csak akkor kellek, ha szükség van rám? Ha nincs más?
A következő napokban mindent megtettem: reggelit készítettem, leckét ellenőriztem, mesét olvastam. Lilla egyszer odabújt hozzám:
– Mama, te miért vagy mindig szomorú?
Elakadt a szavam. Hogy mondjam el egy hétévesnek azt az ürességet, amit érzek?
– Csak hiányzik egy régi barátom – mondtam végül.
Aznap este elővettem egy régi naplót. Lapozgattam benne: bejegyzések arról, milyen könyveket ajánlottam kinek; apró rajzok a gyerekektől; idézetek kedvenc verseimből. Rájöttem: ezek mind-mind rólam szóltak. Az életemről.
Másnap elhatároztam: visszamegyek a könyvtárba – legalább látogatóként. A kolléganőm, Éva örömmel fogadott.
– Ilonka! Hiányzol nekünk! Nem vállalnál néha mesedélutánt? A gyerekek imádták!
A szívem hevesen vert. Talán mégis van rám szükség…
Hazafelé menet újra éreztem azt a régi izgalmat. Otthon Laci kérdezte:
– Na, jobb kedved lett?
– Talán igen – feleltem mosolyogva.
Azóta hetente egyszer mesedélutánt tartok a könyvtárban. A gyerekek körém gyűlnek, csillogó szemmel hallgatják a történeteket. Néha még Zsuzsi is bejön velük – és látom rajta: büszke rám.
Már nem félek attól, hogy felesleges vagyok. Rájöttem: nem az számít, hány éves vagyok vagy hol dolgozom – hanem az, hogy adhatok valamit másoknak.
De vajon hányan érzik még így magukat? Hányan hiszik el magukról, hogy már nincsenek rájuk szükség? És vajon mi kell ahhoz, hogy újra megtaláljuk önmagunkat?