Láthatatlan határok: Egy anyós árnyékában

– Már megint itt van? – suttogtam magam elé, miközben a kiságy mellett álltam, és próbáltam elaltatni Annát. Az ajtóban ott állt Éva, a férjem anyja, kezében egy tál frissen főtt húslevessel, arcán azzal a mindentudó mosollyal, amitől mindig összeszorult a gyomrom.

– Kicsim, biztos vagy benne, hogy jól csinálod ezt? – kérdezte halkan, de épp elég hangosan ahhoz, hogy Anna felébredjen. A kislány sírni kezdett, én pedig éreztem, ahogy a feszültség végigfut a testemen.

– Éva néni, most tényleg pihennie kellene – próbáltam udvarias maradni, de a hangom remegett. – Köszönöm a levest, de most inkább szeretném, ha egyedül lennénk.

Éva nem mozdult. – Tudod, amikor Gábor kicsi volt, én sosem hagytam sírni. Az anyaság nem könnyű, de hidd el, én csak segíteni akarok.

Segíteni… Ez a szó az utóbbi hetekben elvesztette minden jelentését. Mióta hazahoztuk Annát a kórházból, Éva szinte naponta beállított. Hol ebédet hozott, hol csak „véletlenül” járt erre. Mindig volt egy jó tanácsa, egy megjegyzése – sosem bántóan, de mindig úgy, hogy érezzem: szerinte én nem vagyok elég jó anya.

A férjem, Gábor eleinte próbált közvetíteni. – Anyu csak aggódik – mondta esténként, mikor már mindketten fáradtan zuhantunk az ágyba. – Tudod, mennyire szereti Annát…

– De engem ki szeret? – csúszott ki egyszer a számon. Gábor rám nézett, mintha pofon vágtam volna.

A következő napokban Éva még többször jött. Egyik délután épp szoptattam Annát, amikor kopogás nélkül benyitott.

– Jaj, ne haragudj! – mondta gyorsan, de már bent is volt. – Csak hoztam egy kis almás pitét.

– Éva néni, kérlek… – kezdtem volna, de ő már a konyhában pakolt.

Aznap este Gáborral összevesztünk. – Nem akarom, hogy anyád mindenbe beleszóljon! – mondtam ki végre hangosan.

– De hát segít! – vágta rá Gábor. – Te is tudod, mennyire nehéz most minden.

– Nekem nem segítség az állandó jelenléte! – sírtam el magam. – Szükségem van egy kis nyugalomra…

A vita után napokig alig beszéltünk. Éva persze nem vette észre a változást; ugyanúgy jött-ment, mintha mi sem történt volna. Egyik este azonban váratlanul megjelent az apám is. Ritkán látogatott meg minket, de most leült mellém a kanapéra.

– Lányom – kezdte csendesen –, látom rajtad, hogy szenvedsz. Nem kell mindent eltűrnöd csak azért, mert család vagyunk.

– De hát mit tehetnék? – kérdeztem kétségbeesetten. – Ha szólok Évának, megbántom. Ha nem szólok, lassan megőrülök.

Apám sokáig hallgatott. – Néha muszáj kimondani azt is, ami fáj. A saját családodért is felelős vagy.

Másnap reggel Éva már a kapuban állt, amikor kinéztem az ablakon. Mély levegőt vettem, és eldöntöttem: ma beszélni fogok vele.

– Éva néni – mondtam határozottan –, szeretném, ha mostantól előre szólna, mielőtt jön. És… szükségem van arra is, hogy néha csak mi hárman legyünk itthon.

Éva arca megkeményedett. – Úgy látom, nincs rám szükségetek – mondta sértetten.

– Nem erről van szó… Csak szeretném megtalálni az egyensúlyt.

Aznap este Gábor csendben ült mellettem. Végül megszólalt:

– Talán igazad van. Anyu mindig ilyen volt… De most már mi vagyunk a család.

A következő hetekben Éva ritkábban jött. Néha felhívott, néha csak üzenetet küldött. A feszültség lassan oldódott bennem is; Anna mosolya újra örömet okozott.

De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon lehet-e úgy szeretni és tisztelni valakit, hogy közben megvédjük a saját határainkat? Vagy örökre harc marad minden családi kapcsolat?

„Néha azon gondolkodom: hol húzódik a szeretet és az önállóság határa? Ti mit tennétek a helyemben?”