Könnyek az asztalnál: Egy anya és lánya elvesztett mindent egyetlen délután alatt

– Anya, elment. – Ariana hangja remegett, ahogy a konyhaasztalhoz ült. A telefonját szorongatta, ujjai fehérek voltak a feszültségtől.

Nem tudtam megszólalni. Csak néztem rá, és éreztem, ahogy a mellkasomban valami összeroppan. A férjem két órája küldött egy üzenetet: „Ne haragudj, de nem bírom tovább. Elköltözöm.” Ennyi. Húsz év házasság után egy SMS. Azt hittem, legalább annyit megérdemlek, hogy a szemembe nézzen.

Ariana szeme vörös volt, könnyek csorogtak végig az arcán. – Azt írta, hogy nem akarja tovább. Hogy túl sok vagyok neki. – Hangja elcsuklott. – Egy Messenger-üzenetben, anya! Nem is volt bátorsága felhívni.

Leültem mellé, és csak néztük egymást. Két nő, akiket ugyanazon a napon hagytak el azok, akiket a legjobban szerettek. A konyhaasztalra borultunk, és sírtunk. Nem tudom, mennyi ideig ültünk ott némán, csak a könnyeink hangját hallottam.

A lakásban minden ismerős volt, mégis idegennek tűnt. Az asztalon ott volt a férjem bögréje, Ariana barátjának pulóvere a széken. Minden tárgy emlékeztetett arra, hogy tegnap még minden rendben volt. Vagy csak azt hittem?

– Miért csinálták ezt velünk? – kérdezte Ariana halkan.

Nem tudtam válaszolni. Csak megsimogattam a haját, mint amikor kicsi volt, és elesett az óvodában. De most nem tudtam meggyógyítani a fájdalmát.

Az este lassan sötétedett ránk. Felhívtam anyámat, de csak annyit mondtam: „Minden rendben.” Nem akartam hallani a szánakozó hangját, vagy azt, hogy „majd jobb lesz”. Nem akartam semmit.

Ariana bezárkózott a szobájába. Hallottam, ahogy sír. Én pedig ültem a nappaliban, és bámultam a telefonomat. Vártam egy újabb üzenetet, egy magyarázatot – de semmi.

Másnap reggel Ariana csendben jött ki a szobájából. Sápadt volt, szemei karikásak. – Anya, nem akarok iskolába menni – mondta halkan.

– Maradj itthon – feleltem. – Ma mindketten itthon maradunk.

A nap folyamán próbáltam erős lenni. Elmosogattam, kitakarítottam a férjem szekrényét. Minden ruhadarabja emlék volt: az első közös nyaralásunk pólója, az esküvői öltönye… Mindent bedobáltam egy zsákba. Ariana közben csendben ült az ágyán, és nézte a plafont.

Délután csöngettek. A szomszéd, Kovácsné jött át egy tál meleg levessel. – Hallottam… ha kell valaki…

– Köszönöm – mondtam gyorsan, de nem akartam beszélgetni.

Este Ariana odajött hozzám. – Anya, félek, hogy soha nem leszek elég jó senkinek.

A szívem összeszorult. – Dehogynem! Csak most fáj… De majd elmúlik.

– Neked is elmúlik? – kérdezte halkan.

Nem tudtam hazudni neki. – Nem tudom…

Az éjszaka csendjében azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem vettem észre a jeleket? A férjem hónapok óta fáradtnak tűnt, kevesebbet beszélgettünk. Ariana is sokat veszekedett a barátjával az utóbbi időben. De azt hittem, ezek csak átmeneti hullámvölgyek.

A következő napokban próbáltunk visszatérni a hétköznapokhoz. Ariana lassan visszament az iskolába, én pedig dolgozni kezdtem újra az irodában. De minden reggel nehéz volt felkelni.

Egyik este Ariana megkérdezte:
– Anya, te újra tudsz majd szeretni?

Elgondolkodtam. – Talán egyszer… De most még nem tudom elképzelni.

Ő bólintott. – Én sem.

A családunk szétesett egyetlen nap alatt. A barátok próbáltak segíteni, de igazából senki sem értette meg teljesen, mit érzünk. Az emberek azt mondják: „Az idő mindent begyógyít.” De mi van akkor, ha csak mélyebb lesz a seb?

Egy este leültünk Ariánával teázni.
– Szerinted apa visszajön? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – feleltem őszintén.
– És ha visszajönne?
– Akkor sem lenne már minden ugyanaz.

Csend lett köztünk. Mindketten tudtuk: valami örökre megváltozott bennünk.

Most itt ülök az üres lakásban, és azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire könnyű eldobni húsz évet? És hogyan tanulhatjuk meg újra bízni valakiben? Vajon ti mit tennétek a helyemben?