Kívülálló a saját családomban – Egy esküvő, egy lakás, és a határok harca

– Te tényleg nem érted, ugye? – kérdezte Éva, miközben a nappalimban állt, kezében a bőrönddel. Az ablakon át a budapesti alkonyat narancssárga fénye vetült rá, mintha egy színpadon állna. – Hogy lehet az, hogy a saját családodnak nemet mondasz?

A szívem hevesen vert. Nem akartam újra végighallgatni ezt a beszélgetést. Az elmúlt hetekben már annyiszor lejátszottam magamban, mit mondanék nekik, ha egyszer eljönnek hozzám. Most itt voltak – Éva, az unokatestvérem, és az anyám, aki csendben állt mögötte, mint egy árnyék.

– Éva, kérlek… – próbáltam nyugodt maradni. – Amikor az esküvőtök volt, nem voltam elég család ahhoz, hogy meghívjatok. Most viszont hirtelen fontos lettem?

Anyám arca megfeszült. – Ne kezdjük ezt újra, Laci. Az esküvő… az más volt. Ott csak szűk körben akarták tartani.

Felnevettem, de inkább volt keserű, mint vidám. – Szűk kör? Ott volt mindenki a családból, még az is, akit évek óta nem láttam. Csak én hiányoztam.

Éva leült a kanapéra, és sóhajtott. – Nézd, Laci, tudom, hogy megbántottunk. De most tényleg szükségünk van egy helyre pár napra. A lakásod üres, te meg úgyis dolgozol egész nap. Miért ne segíthetnél?

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg eső. Segíteni… mindig ezt várták tőlem. Amikor apám meghalt, én intéztem mindent. Amikor anyám beteg lett, én vittem orvoshoz. De amikor nekem lett volna szükségem rájuk – például az esküvőjükön –, hirtelen nem volt hely számomra.

– Tudod mit? – mondtam halkan. – Nem az zavar igazán, hogy nem hívtatok meg. Hanem az, hogy utána sem kerestetek. Mintha megszűntem volna létezni.

Anyám közelebb lépett. – Fiam…

– Ne! – emeltem fel a kezem. – Most én beszélek. Egész életemben próbáltam megfelelni nektek. Jó jegyeket hoztam haza, dolgoztam suli mellett is, hogy segítsek. De sosem voltam elég jó. Mindig csak az „idegen”, aki másképp gondolkodik.

Éva felállt. – Ez nem igaz! Csak… te mindig mindent túl komolyan veszel.

– Lehet – bólintottam –, de legalább őszinte vagyok magammal. És most először azt mondom: elég volt.

A csend szinte fájt. Hallottam a szomszéd lakásból kiszűrődő tévét, ahogy valaki nevetett egy régi magyar filmen.

– Laci… – Anyám hangja megremegett. – Nem akarunk rosszat neked.

– Tudom – feleltem fáradtan. – De néha az is fáj, amit nem akartok rossznak.

Éva összepakolta a bőröndjét. – Akkor menjünk, anya.

Ahogy becsukták maguk mögött az ajtót, leültem a kanapéra és csak néztem magam elé. Az üres lakásban visszhangzottak a kimondott és kimondatlan szavak.

Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy a család mindennél fontosabb. Hogy bármi történik is, ők ott lesznek mellettem. De most először éreztem azt: talán néha saját magunkat kell választani ahhoz, hogy túléljünk.

Másnap reggel anyám üzenetet hagyott: „Sajnálom, fiam.” Nem tudtam eldönteni, mire gondolt pontosan – arra, hogy nem maradhattak nálam? Vagy arra, hogy éveken át kívülállónak éreztem magam?

A munkahelyemen egész nap ezen járt az eszem. A kollégáim nevetgéltek a kávé mellett; én csak ültem és bámultam ki az ablakon a forgalmas Bartók Béla útra.

Este felhívtam Zsuzsit, a legjobb barátomat.

– Te mit tennél? – kérdeztem tőle halkan.

– Laci… ez nagyon nehéz helyzet – mondta együttérzően. – De szerintem jól tetted. Ha mindig csak adsz és sosem kapsz vissza semmit… az nem család.

– De akkor mi marad? Ha már ők sem azok?

Zsuzsi hallgatott egy ideig.

– Talán most kezded el igazán megtalálni önmagad.

Letettem a telefont és sokáig csak ültem a sötétben.

Vajon tényleg lehet újraépíteni azt, ami egyszer összetört? Vagy néha muszáj végleg elengedni azt is, amit a legjobban szerettünk volna megtartani?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen sérelmet? Vagy inkább húzzuk meg végre a határainkat?