„Ki kell költöznötök a saját otthonotokból!” – Egy lány, aki „kiteszi” a szüleit

– Még mindig alszol tízkor, Nóra? – harsogta anyám a telefonba, miközben én próbáltam visszarázódni az álomból a valóságba.

– Anyu, szabadnapom van, hadd pihenjek már egy kicsit! Mi történt? – kérdeztem, miközben az ablakon át beszűrődő fényben hunyorogtam.

– Apáddal eldöntöttük, hogy beköltözünk hozzád Budapestre. Friss levegő, kultúra, minden közel van. A faluban már nincs semmi dolgunk. – A hangja határozott volt, de éreztem benne azt a feszültséget, amit mindig akkor hallok, amikor valami nagy változásra készül.

– Tessék? Hozzám? De hát… – próbáltam tiltakozni, de anyám már folytatta is:

– Ne aggódj, csak egy kis időre! Amíg el nem adjuk a házat. Addig is segítünk neked, főzök, mosok rád. Úgyis egyedül vagy ott abban a nagy lakásban.

A vonal másik végén apám is beleszólt:

– Nóra, ez mindenkinek jó lesz. Mi is közelebb leszünk az orvoshoz, te meg nem leszel olyan magányos.

Letettem a telefont, és percekig csak ültem az ágy szélén. A lakásom – az én kis menedékem – hirtelen szűknek tűnt. A gondolataim cikáztak: vajon tényleg csak átmeneti lesz? Vagy ez mostantól így marad?

Aznap este már csomagoltak is. Másnap reggel ott álltak az ajtóban két bőrönddel és egy doboz házi lekvárral. Anyám rögtön nekiállt átrendezni a konyhát: „Itt sokkal praktikusabb lesz a cukor!” – mondta, miközben a kedvenc bögréimet hátrébb tolta.

Az első hét még valahogy elment. Anyám minden reggel hatkor felkeltett: „Nóra, nem akarsz inkább otthonról dolgozni? Hideg van odakint!” Apám egész nap a tévét bömböltette, este pedig panaszkodott: „Itt minden olyan zajos! A szomszéd gyerek egész nap focizik!”

A barátaim már nem jöttek át. „Majd máskor találkozunk” – írták üzenetben. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját otthonomban.

Egy este aztán robbant a bomba. Hazamentem egy hosszú nap után, és anyám épp a nappalit rendezte át.

– Anyu, kérlek! Ez az én lakásom! – szóltam rá feszülten.

– De hát csak segíteni akarok! – vágta rá sértődötten.

– Nem kérek segítséget! Szükségem van egy kis térre! – kiabáltam vissza.

Apám közben csendben ült az asztalnál, és csak annyit mondott:

– Nóra, mi csak jót akarunk neked. De ha ennyire zavarunk…

A következő napokban fagyos csend volt köztünk. Éjszakánként hallottam anyám halk sírását a másik szobából. Bűntudatom volt, de dühös is voltam rájuk – miért nem értik meg, hogy felnőttem?

Egy hét múlva anyám leült mellém reggelinél.

– Nóra, beszélnünk kell. Úgy látom, nem jó ez így senkinek. Megnéztünk pár albérletet apáddal. Talán jobb lenne külön…

Megkönnyebbültem, de közben összeszorult a szívem. Tényleg idáig kellett fajulnia? Miért ilyen nehéz kimondani: elég volt?

Az utolsó este együtt vacsoráztunk. Anyám csendben kanalazta a levest, apám csak bámulta az abroszt.

– Sajnálom – mondtam végül halkan. – Nem akartam megbántani titeket.

Anyám megszorította a kezem.

– Tudjuk, kicsim. Csak nehéz elengedni téged… és nehéz új életet kezdeni ennyi idősen.

Másnap elmentek. A lakás üresnek tűnt, de végre újra az enyém volt. Mégis valami hiányzott.

Most itt ülök a kanapén, és azon gondolkodom: vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon meddig tartozunk felelősséggel a szüleinkért?