„Ki kell költöznötök a saját otthonotokból!” – Egy lány, aki „kilakoltatta” a szüleit

– Még mindig alszol tízkor?! – harsant fel anyám hangja a telefonban, mintha csak a szomszéd szobából kiabálna át.

– Anyu, szabadnapom van… – próbáltam nyugodtan válaszolni, de már éreztem, hogy ebből nem lesz békés beszélgetés.

– Apáddal úgy döntöttünk, visszaköltözünk a városba. Elég volt a vidéki levegőből, a buszjáratokból, meg abból, hogy mindenért autóba kell ülni. Nekünk is jár egy kis kényelem! – mondta határozottan.

– És… ez mit jelent? – kérdeztem, bár pontosan tudtam, mire megy ki a játék.

– Hát azt, hogy ki kell költöznöd. A lakás a miénk, Nóra. Már így is túl sokáig voltál itt. Itt az ideje, hogy önálló életet kezdj! – vágta rá anyám.

A torkomban gombóc nőtt. Huszonnyolc éves vagyok, diplomám van, dolgozom, de a fizetésem éppen csak elég arra, hogy minden hónapban kifizessem a rezsit és néha megengedjek magamnak egy mozijegyet vagy egy kávét a barátnőimmel. A lakás, ahol laktam – az otthonom –, a szüleim nevén volt. Amikor vidékre költöztek, rám bízták, mondván: „Majd ha visszajövünk, szólsz.” Most szóltak.

– De… hova menjek? – kérdeztem halkan.

– Felnőtt vagy már! Nézz körül az albérletek között. Régen mi is megoldottuk! – mondta apám is a háttérből.

Letettem a telefont. A plafont bámultam, és próbáltam felfogni, hogy most tényleg ki fognak rakni a saját otthonomból. A barátnőm, Zsófi hívott fel később.

– Mi van veled? Olyan furán írtál reggel…

– Képzeld, anyámék visszaköltöznek Pestre. Ki kell költöznöm.

– Ne már! Hova mész?

– Fogalmam sincs. Néztem albérleteket… De hát tudod mennyibe kerülnek mostanában! Egy normális garzon is legalább 160 ezer plusz rezsi. Nekem meg marad 60 ezer forintom havonta, ha mindent kifizetek.

– Gyere hozzánk pár hétre! Anyám úgyis mindig mondja, hogy milyen jó lenne megint együtt lakni…

Zsófi kedves volt, de tudtam, hogy ez csak ideiglenes megoldás lehet. Aznap este leültem apámmal beszélgetni.

– Apa… tényleg muszáj most? Nem lehetne még pár hónapot várni? Most kezdtem el egy új projektet a munkahelyemen…

– Nóra, nézd… Anyádnak nem megy már a vidéki élet. Én is unom már a kertet meg az állandó szerelést. Itt akarunk élni, közel mindenhez. És hát… neked is jót tesz majd egy kis önállóság.

– De hát eddig is egyedül éltem! – fakadtam ki.

– Nem ugyanaz. Ez még mindig a mi lakásunk. Itt mindig gyerek maradsz.

A következő napokban mindenki feszülten mozgott otthon. Anyám dobozokat pakolt, apám telefonált a régi barátainak: „Visszajövünk!” Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.

Egy este anyám leült mellém.

– Tudom, hogy nehéz ez neked. De nekünk is az. Mi sem gondoltuk volna, hogy egyszer majd mi kérjük meg a lányunkat arra, hogy menjen el otthonról…

– Akkor miért csináljátok? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Mert muszáj. Mert nekünk is jár egy kis boldogság. És neked is jár az önállóság.

Az utolsó héten minden nap sírtam egy kicsit. Próbáltam erősnek mutatkozni Zsófi előtt, de amikor becsuktam magam mögött az ajtót esténként, összetörtem.

A költözés napján apám segített levinni a bőröndöket.

– Ne haragudj ránk… – mondta halkan.

– Nem haragszom… csak félek. Mi lesz most velem?

A következő hetekben Zsófiéknál laktam. Próbáltam albérletet találni, de mindenhol azt éreztem: ez nem az én otthonom. Az első fizetésnapon rájöttem: ha minden pénzemet lakbérre költöm, soha nem lesz saját lakásom. Egy este Zsófi anyukája leült mellém:

– Nóra, tudod… amikor én fiatal voltam, nekünk sem volt könnyű. De valahogy mindig találtunk kiutat. Te is fogsz.

Aztán egy nap kaptam egy üzenetet: „Szobatársat keresünk! Kicsi szoba, de jó társaság.” Elmentem megnézni. A lakás régi volt és kopottas, de valahogy otthonosnak tűnt. Három másik lány lakott ott: Eszter, Dóri és Kata. Mindannyian hasonló cipőben jártak: dolgoztak, de nem engedhették meg maguknak az önálló lakást.

Beköltöztem hozzájuk. Az első este együtt főztünk vacsorát és órákig beszélgettünk arról, milyen nehéz ma Magyarországon fiatal felnőttként boldogulni.

Néha még mindig hiányzik a régi otthonom illata és az anyám főztje. De most már tudom: az igazi otthon nem mindig egy helyhez kötött. Hanem azokhoz az emberekhez és pillanatokhoz, akik mellett önmagad lehetsz.

Vajon tényleg így kellett történnie? Másképp is dönthettünk volna? Ti mit tettetek volna a helyemben?