Két Város Között: Egy Anya Döntése Budapest és Győr Árnyékában
– Anya, nem maradhatsz tovább egyedül ebben a lakásban! – Gergő hangja remegett a telefonban, ahogy a szavakat mondta. Az ablaknál álltam, néztem a szürke, esős budapesti utcát, ahol negyven éve minden reggel végigsétáltam a piacra. A falon régi családi fotók: anyám, apám, a férjem, akit már tíz éve eltemettem. És most itt vagyok, hetvenkét évesen, egyedül.
– Gergő, én nem tudok csak úgy mindent itt hagyni – suttogtam. – Itt van mindenem. A múltam, az emlékeim…
– De anya! – szakított félbe. – Mi lesz, ha elesel? Mi lesz, ha valami bajod esik? Győrben közel lennél hozzánk. A gyerekek is örülnének neked. Nem akarom, hogy egyedül legyél.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem akartam, hogy hallja, de a hangom elcsuklott.
– Tudom, hogy jót akarsz… De nekem ez az otthonom. Itt minden sarokhoz köt valami emlék. Emlékszel, amikor apáddal először hoztunk haza téged a kórházból? Itt volt az első karácsonyod…
– Anya, ezek csak tárgyak! – mondta türelmetlenül. – Az emberek számítanak! Mi számítunk!
Letettem a telefont. Órákig ültem a kanapén, bámultam a régi szőnyeget, amit még anyámtól örököltem. A falióra kattogása visszhangzott a fejemben. Vajon tényleg csak tárgyak ezek? Vagy minden egyes bútorban ott van egy darab belőlem?
Másnap reggel csöngettek. A szomszédasszonyom, Marika állt az ajtóban.
– Ilona, hallottam Gergőtől… El akarsz menni? – kérdezte aggódva.
– Nem tudom – sóhajtottam. – Félek. Félek attól, hogy ott idegen leszek. Hogy elveszítem önmagam.
Marika leült mellém.
– Tudod, én is gondolkodtam már ezen. A lányom hívott Debrecenbe. De én nem tudnék máshol élni. Itt mindenki ismer. Itt vagyok otthon.
– De mi van, ha tényleg baj történik velem? – kérdeztem halkan.
– Akkor majd segítünk egymásnak – mosolygott Marika.
Aznap este Gergő újra hívott.
– Anya, kérlek… A gyerekek is nagyon várnak. Lilla már rajzolt neked egy képet is.
Hallgattam a hangját, és éreztem benne az aggodalmat. Tudtam, hogy szeret. De azt is tudtam, hogy ő már más életet él. Győrben dolgozik, felesége van, két gyerek. Én pedig csak egy idős asszony vagyok a múltjával.
Aznap éjjel nem aludtam. Felkeltem, végigjártam a lakást. Megsimogattam a régi kredencet, kinyitottam apám pipás dobozát. Az ablakból néztem a várost: a Parlament fényeit, a Duna sötét vizét. Vajon tényleg csak emlékekhez ragaszkodom? Vagy ezek tartanak életben?
Reggel Gergő váratlanul beállított.
– Anya, beszélnünk kell – mondta határozottan.
Leültünk egymással szemben.
– Nézd – kezdte –, tudom, hogy nehéz neked. De én sem tudok nyugodtan aludni, amíg tudom, hogy egyedül vagy itt. Nem akarom elveszíteni téged is.
A szavai megütöttek. Eszembe jutott az az este tíz éve, amikor apádat elvesztettük. Akkor is azt hittem, belehalok a magányba. De valahogy túléltük.
– Gergő… Én félek attól, hogy ha elmegyek innen, akkor már nem leszek önmagam – mondtam ki végül.
Ő megfogta a kezem.
– Anya, te mindig önmagad leszel. Akárhol vagyunk is.
Néhány nap múlva elmentem Győrbe megnézni az új lakást. Szép volt: világos nappali, kis erkély virágokkal. Lilla és Marci boldogan mutatták meg a rajzaikat.
De amikor este visszaültem a vonatra Budapest felé, sírni kezdtem. Hiányzott minden: a házunk lépcsőháza, a szomszédok köszönései, még az öreg villamos csilingelése is.
Otthon újra végiggondoltam mindent. Miért olyan nehéz elengedni? Miért érzem úgy, hogy ha elmegyek innen, akkor végleg elveszítek valamit?
A döntés napján órákig ültem a csomagolt dobozok között. Gergő hívott: „Anya, készen állsz?” Csak annyit mondtam: „Még nem tudom.” Aztán letettem a telefont és sírtam.
Végül úgy döntöttem: adok magamnak időt. Nem költözöm el most rögtön. Megpróbálok többet utazni Győrbe, de még nem tudom elengedni Budapestet.
Talán gyáva vagyok? Vagy csak túl erősen kötődöm ahhoz, ami volt? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg csak tárgyak ezek… vagy az egész életünk benne van minden régi falban és bútorban?