„Írd át minden vagyont rám! Miért hittél neki? Át akar verni!” – Egy magyar család széthullásának története

– Írd át minden vagyont rám! Miért hittél neki? Át akar verni! – üvöltötte Gábor, miközben az asztalra csapott, és a bögrémből kilöttyent a tea. A konyhaablakon túl már csak a sárgás utcai lámpák fénye derengett, a lakásban csend volt, csak a lányom, Lili szuszogott halkan a szobájában. A szívem hevesen vert, de próbáltam higgadt maradni.

– Gábor, kérlek, halkabban! Lili alszik – suttogtam remegő hangon. De őt nem érdekelte. Az utóbbi hónapokban mintha teljesen kicserélték volna. Az a férfi, akit tizenöt évig szerettem, most idegenként állt előttem, tele haraggal és gyanakvással.

– Nem érdekel! – vágta rá. – Te mindent elhiszel annak a némbernek! Nem látod, hogy csak ki akar használni? Hogy elveszi tőled a házat, az autót, mindent? – A hangja visszhangzott a csempéken.

Azt hittem, már nem tud meglepni. Amikor három hónapja felhívott munka után, és közölte: „Nem jövök haza. Szerelmes lettem. Ne haragudj.” – azt hittem, ott vége mindennek. De most újra és újra visszajött, követelőzött, fenyegetett. Hol azt mondta, hogy szeretné rendezni a dolgokat, hol pedig azt, hogy mindent el akar venni tőlem.

A családom széthullott. Anyám azt mondta: „Kislányom, ezt is túl fogod élni.” De ő nem tudta, milyen érzés egyedül maradni egy nyolcéves gyerekkel egy háromszobás panelban Zuglóban, ahol minden sarokban ott lapulnak a közös emlékek.

Gábor most azzal vádolt, hogy az ügyvédem – egy régi barátnőm, Judit – át akar verni. Szerinte Judit csak a pénzemre hajt, és ha nem írok alá mindent neki (mármint Gábornak), akkor elveszítek mindent.

– Gábor, miért gondolod, hogy Judit átverne? Ő segíteni akar nekem…

– Mert mindenki csak magára gondol! Én legalább őszinte vagyok veled! – kiabálta.

A könnyeimet visszanyelve néztem rá. Hogy lehet az, hogy valaki ennyire megváltozik? Hogy lehet az, hogy akivel együtt terveztük az életünket, most úgy beszél velem, mintha ellenség lennék?

Az első években minden olyan egyszerűnek tűnt. Gáborral egyetemen ismerkedtünk meg Szegeden. Ő jogot tanult, én magyar szakra jártam. Szerettük egymást, nevettünk sokat, terveztünk közös házat, gyereket. Amikor Lili megszületett, boldogabb voltam, mint valaha.

Aztán jöttek a hétköznapok. A munkahelyi stressz, a pénzügyi gondok – főleg amikor Gábor elvesztette az állását egy leépítés miatt. Egy ideig próbáltam tartani benne a lelket: „Majd lesz jobb is!” – mondtam neki esténként. De ő egyre zárkózottabb lett. Egyre többet járt el „barátokkal”, egyre kevesebbet beszélgettünk.

Aztán egyszer csak ott volt az üzenet a telefonján: „Várlak este.” Egy női név: Eszter. Akkor még nem mertem rákérdezni. Talán féltem attól, amit válaszolna.

Most pedig itt állt előttem ez az ember – a lányom apja –, és azt követelte: írjak alá mindent neki. A házat is, amit még apám hagyott rám örökségként.

– Nem fogom aláírni – mondtam végül halkan.

– Akkor majd meglátod! – fenyegetett megint. – Elveszek tőled mindent! Majd Eszter segít nekem…

Ez volt az első alkalom, hogy kimondta hangosan a nevét. Eszter. A nő, aki miatt minden széthullott.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Lili reggel odabújt hozzám:

– Anya, miért sírsz?

– Csak rosszat álmodtam – hazudtam neki.

A következő hetekben Gábor ügyvédje levelekkel bombázott: követelte a közös vagyon felét. Az autót is el akarta vinni – pedig én használom Lilit vinni-hozogatni iskolába. Minden nap újabb harc volt: ügyvédekhez járás, papírok aláírása, bírósági tárgyalások.

Anyám próbált segíteni: főzött ránk hétvégente, vigyázott Lili-re néha. De ő is csak annyit tudott mondani: „Ne hagyd magad!”

A barátaim közül többen eltűntek. Mintha féltek volna attól, hogy a válás ragályos. Judit kitartott mellettem – ő segített abban is eligazodni a jogi útvesztőkben.

Egy este Lili megkérdezte:

– Anya, apa már nem szeret minket?

Nem tudtam mit mondani. Csak annyit feleltem:

– Apa most máshol van… de mi mindig itt leszünk egymásnak.

A bíróság végül nekem ítélte a lakást és Lilit is nálam helyezte el. Gábor dühöngött még egy darabig – aztán egyszer csak eltűnt az életünkből.

Most már csak ketten vagyunk Lili-vel. Néha még mindig félek: mi lesz holnap? Hogy fogom egyedül felnevelni őt? De amikor este odabújik hozzám és azt mondja: „Szeretlek, anya!” – akkor úgy érzem: talán mégis képes vagyok rá.

Vajon hányan élnek át hasonlót ma Magyarországon? Hányan maradnak magukra egy ilyen árulás után? Ti mit tennétek a helyemben?