Imádság a viharfelhők alatt: Egy családi vihar története

– Ez meg mi? – kérdezte élesen az anyósom, Ilona néni, miközben a nappali asztalánál állt, kezében Bence színes ceruzákkal készült rajzával. A hangja éles volt, mint a kés, és a szeme szinte átfúrt rajtam. Bence ott ült mellettem, a kis keze remegett, ahogy az asztal szélét szorongatta.

– Egy űrhajó, mama – felelte halkan, de Ilona néni csak legyintett.

– Ez? Ez csak egy firka. Nem is lehet felismerni! Régen bezzeg a gyerekek rendesen rajzoltak, nem ilyen… ilyen maszlagot.

A szívem összeszorult. Láttam Bence arcán a csalódottságot, ahogy lehajtotta a fejét. Legszívesebben rákiáltottam volna Ilona nénire, de tudtam, hogy abból csak még nagyobb veszekedés lesz. Az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban voltak ilyen jelenetek. Mióta elvesztette a férjét, nálunk töltötte az idő nagy részét, és mintha mindenben hibát keresett volna – főleg bennem és Bencében.

Aznap este, amikor Bence már aludt, csendben ültem a konyhában. A férjem, Gábor is feszülten nézett rám.

– Ne haragudj anyámra – mondta halkan. – Tudod, mostanában nagyon nehéz neki.

– Értem én – suttogtam –, de Bencének is nehéz. Nem akarom, hogy azt higgye, nem elég jó.

Gábor csak bólintott. A csend közöttünk súlyosabb volt minden szónál. Aznap éjjel sokáig forgolódtam. A gondolataim kavarogtak: mit tehetnék? Hogyan védjem meg a fiamat anélkül, hogy még jobban elmérgesíteném a helyzetet?

Másnap reggel Bence nem akart iskolába menni.

– Nem akarok rajzolni többet – mondta könnyes szemmel. – Úgyis csak ronda lesz.

Összeszorult a torkom. Megöleltem.

– Bence, te csodálatos vagy. Az űrhajód fantasztikus volt! Ne hagyd, hogy bárki elvegye a kedvedet attól, amit szeretsz.

De láttam rajta: nem hiszi el igazán. Aznap délelőtt, amikor Ilona néni elment bevásárolni, leültem az ablak elé és imádkozni kezdtem. Nem vagyok különösebben vallásos – legalábbis nem voltam az –, de most úgy éreztem, csak Istenhez fordulhatok segítségért.

– Uram – suttogtam –, adj erőt, hogy jól cselekedjek. Segíts, hogy ne haraggal válaszoljak, hanem szeretettel. Mutasd meg, hogyan védhetem meg a fiamat úgy, hogy közben ne bántsak meg mást.

Ahogy ott ültem, valami furcsa nyugalom áradt szét bennem. Mintha valaki megsimogatta volna a lelkemet. Eszembe jutottak nagymamám szavai: „Az imádság nem mindig változtatja meg a körülményeket – de téged igen.”

Délután Ilona néni visszatért. Láttam rajta a fáradtságot és a magányt is. Akkor döntöttem el: beszélni fogok vele.

– Ilona néni – kezdtem óvatosan –, szeretnék valamit kérni.

Felvonta a szemöldökét.

– Igen?

– Tudom, hogy mostanában sok minden nehéz magának… De Bence nagyon érzékeny fiú. Amikor kritizálja a rajzait vagy más dolgait, az nagyon bántja őt.

Ilona néni először csak hallgatott. Aztán hirtelen kitört belőle:

– Én csak jót akarok neki! Nem akarom, hogy elkényeztesd! Az élet kemény!

– Tudom – mondtam halkan –, de talán most arra van leginkább szüksége, hogy érezze: szeretik és elfogadják olyannak, amilyen.

Ilona néni arca megremegett. Egy pillanatra mintha könny csillant volna a szemében.

– Nekem sosem mondták ezt… – suttogta.

A csendben hirtelen mindketten sebezhetőnek éreztük magunkat. Akkor értettem meg igazán: nemcsak Bencének van szüksége szeretetre és elfogadásra, hanem Ilona néninek is.

Aznap este együtt vacsoráztunk. Ilona néni keze remegett, amikor Bencének adott egy szelet kenyeret.

– Szép volt az űrhajód – mondta halkan. – Majd egyszer nekem is rajzolsz egyet?

Bence arca felragyogott. Éreztem: valami megváltozott köztünk.

Azóta sem lett minden tökéletes. Vannak még viták, félreértések – de már tudom: ha imádkozom és kérem az erőt ahhoz, hogy szeretettel forduljak mások felé, akkor képes vagyok változtatni magamon és talán másokon is.

Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon jól csinálom? Vajon elég erős vagyok ahhoz, hogy egyszerre legyek jó anya és jó menye? De azt is tudom már: nem vagyok egyedül.

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt szeretet és őszinteség között egy ilyen családi helyzetben?