„Hol vannak a tojások, Zsófi?” – Egy anyós naplója a családi hűtőháborúról

– Zsófi, hol vannak a tojások? – kérdeztem kissé remegő hangon, miközben a hűtő ajtaját tárva-nyitva bámultam a polcokra. Még reggel is ott voltak, kettő, pontosan annyi, amennyi kellett volna a diós piskótához, amit az unokám, Marci annyira szeret. Most viszont csak egy üres tojástartó nézett vissza rám.

Zsófi, a menyem, éppen a konyhapultnál állt, telefonját nyomkodta. Fel sem nézett, csak odavetette:
– Nem tudom, talán megette valaki. Vagy elfogytak. Miért kérdezed?

Éreztem, ahogy a vérnyomásom lassan az egekbe szökik. Nem vagyok már fiatal, hetvenkét évesen minden apróság jobban megvisel. De ez nem csak a tojásokról szólt. Hanem arról az érzésről, hogy ebben a házban már semmi sem az enyém igazán.

– Azért kérdezem, mert reggel még ott voltak. Direkt félretettem őket a süteményhez – próbáltam nyugodt maradni.

Zsófi végre rám nézett. A szemében valami furcsa csillogás jelent meg.
– Anya, ne haragudj, de ez már tényleg túlzás. Mindig mindenből félreteszel magadnak! Ez egy közös hűtő. Nem lehet mindent kisajátítani.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Hirtelen minden korábbi sérelem, minden elharapott szó és feszültség ott vibrált közöttünk.

– Én csak… – kezdtem volna magyarázni, de Zsófi közbevágott:
– Tudod mit? Veszek magamnak egy saját hűtőt. Akkor nem lesz vita. Mindenki azt eszik, amit akar.

Azt hittem, rosszul hallok. Egy külön hűtő? Egy családban? Hát hová jutottunk?

A fiam, Gábor ekkor lépett be az ajtón. Látta az arcomat, és rögtön tudta, hogy baj van.
– Mi történt?

Zsófi gyorsan megelőzött:
– Semmi különös. Anyukád megint számon kéri rajtam a tojásokat. Szerintem jobb lesz mindenkinek, ha külön tartjuk az ételeinket.

Gábor rám nézett, majd Zsófira. A levegő szinte tapinthatóan feszültté vált.
– Nem lehetne ezt megbeszélni normálisan? – kérdezte csendesen.

De már késő volt. Zsófi sértetten kivonult a konyhából.

Ott maradtam Gáborral és az üres tojástartóval. A kezem remegett. Nem csak a tojások miatt – hanem mert úgy éreztem, elveszítem a családomat.

Aznap este csendben vacsoráztunk. Marci is érezte a feszültséget; alig evett valamit. Zsófi egész este nem szólt hozzám egy szót sem.

Másnap reggel egy kis cetlit találtam a konyhapulton: „Ne nyúlj a joghurtomhoz!” Alatta egy doboz epres joghurt állt – Zsófi kedvence. Mellé egy másik cetli: „Ez Gáboré.”

Szinte nevetséges volt az egész – vagy inkább tragikus? Egy család, ahol már cetliken kell jelezni, ki mit ehet meg?

A napok teltek, és minden csak rosszabb lett. Zsófi tényleg vett magának egy kis hűtőt; beállította a kamrába. Gábor próbált közvetíteni közöttünk, de minden szó csak olaj volt a tűzre.

Egyik este Marci odajött hozzám:
– Mama, miért veszekszel mindig anyával?

A szívem összeszorult.
– Nem veszekszünk, csak néha nehéz együtt élni – próbáltam mosolyogni.
– De én szeretem, amikor együtt sütitek a sütit – mondta halkan.

Ekkor értettem meg igazán: nem csak rólam és Zsófiról szól ez az egész. Hanem arról is, hogy Marci milyen családban nő fel.

Egy héttel később Gábor leültetett minket egy asztalhoz.
– Ezt így nem lehet tovább csinálni – mondta határozottan. – Vagy megbeszélitek egymással a dolgokat, vagy külön kell költöznünk.

Zsófi rám nézett. A szemében könnyek csillogtak.
– Nem akarok veszekedni veled – mondta halkan. – Csak néha úgy érzem, hogy sosem lehetek elég jó neked.

Meglepődtem. Évek óta először láttam benne ezt az őszinteséget.
– Én sem akarok veszekedni veled – mondtam végül. – Csak nehéz volt megszokni, hogy már nem én vagyok a ház asszonya.

Csend lett. Aztán mindketten egyszerre nevettünk fel – feszülten, de mégis felszabadultan.

Azóta próbálunk odafigyelni egymásra. Néha még mindig előkerül egy-egy cetli vagy félreértés, de már tudunk beszélni róla.

Néha elgondolkodom: vajon hány családban történik ugyanez? Hányan érzik úgy, hogy elveszítik a helyüket az otthonukban? És vajon lehet-e újra megtalálni egymást?