Hol vagy, anya? – Egy magyar család drámája a magányról, elengedésről és újrakezdésről

– Anya, te tényleg nem érted, hogy nekem is van életem?! – ordította Dóri, miközben a kabátját rángatta le a fogasról. A hangja visszhangzott a panel vékony falai között, mintha minden szomszéd hallaná, mennyire nem működik közöttünk semmi. – Nem vagyok a szolgád! – csapta be az ajtót, és én csak álltam ott, bénultan, a konyhaasztalnál, kezemben a félig megpucolt krumplival.

Azt hiszem, abban a pillanatban veszítettem el őt végleg. Vagy talán már sokkal korábban. Csak most vettem észre igazán, hogy mennyire üres lett körülöttem minden. A férjem, Laci, már három éve nincs velünk – egy hirtelen szívinfarktus vitte el. Azóta Dóri az egyetlen családom. Vagyis… volt. Most már csak a csend maradt.

A lakásban minden Dórira emlékeztetett: a gyerekkori rajzai még mindig a hűtőn, a régi plüssmackója a kanapén, amit sosem volt szívem kidobni. Néha még érzem az illatát is a szobájában – parfüm és valami édes, amit sosem tudtam beazonosítani. De most csak hideg van és üresség.

Aznap este órákig ültem a sötétben. A telefonom némán hevert az asztalon. Nem hívott. Én sem hívtam. Büszkeség? Félelem? Talán mindkettő. Közben újra és újra visszhangzott bennem a mondata: „Nem vagyok a szolgád!”

Pedig én csak segíteni akartam. Mindig mindent egyedül csináltam: dolgoztam, főztem, mostam rá, tanultam vele, amikor beteg voltam is mentem érte az oviba. Laci sokat dolgozott, de legalább szeretett minket. Amióta elment, minden rám szakadt. És most Dóri is elment.

Másnap reggel felhívtam Évát, a húgomat.
– Szia, Éva… – próbáltam nyugodt hangot megütni.
– Mi történt? – kérdezte rögtön aggódva.
– Dóri… tegnap… veszekedtünk. Elment.
– Megint? – sóhajtott. – Figyelj, Zsuzsa, nem lehet mindig mindent kontrollálni! Engedd már el egy kicsit!
– De hát… ő az egyetlenem! Hogy engedjem el?
– Magadat is elveszíted így! – mondta halkan.

Letettem. Nem értett meg. Senki sem ért meg igazán.

A napok teltek. Dóri nem jelentkezett. Én pedig egyre inkább elvesztem önmagamban. A munkahelyemen is csak gépiesen tettem a dolgomat az iskolai menzán. A kolléganőim – Marika néni és Ica – néha próbáltak beszélgetni velem, de én csak mosolyogtam és bólogattam.

Egyik este aztán váratlanul becsöngettek. Megijedtem – ki lehet ilyen későn? Az ajtóban anyám állt.
– Szervusz, kislányom! – mondta rekedtes hangján.
– Anyu? Hogyhogy itt vagy?
– Éreztem, hogy baj van – felelte egyszerűen.

Leültünk egymással szemben a konyhában. Anyám lassan kavargatta a teáját.
– Emlékszel, amikor én is összevesztem veled? – kérdezte halkan.
– Emlékszem – suttogtam.
– Akkor is azt hittem, hogy mindent jobban tudok nálad. De rá kellett jönnöm: nem lehet mindent irányítani. Néha hagyni kell menni azt, akit szeretünk.

Sírtam. Anyám átölelt.

Aznap éjjel először aludtam végig az éjszakát mióta Dóri elment.

Másnap reggel eldöntöttem: nem keresem tovább erőszakkal Dórit. Elengedem. Megpróbálok magammal foglalkozni – olvasni, sétálni a Margitszigeten, találkozni régi barátnőkkel. Nehéz volt. Minden lépés fájt.

Egy hét telt el így. Aztán egy este csörgött a telefonom.
– Szia anya… – hallottam Dóri halk hangját.
– Szia kicsim… jól vagy?
– Nem tudom… hiányzol… – mondta sírva.
– Te is nekem… – válaszoltam remegő hangon.

Másnap találkoztunk egy kávézóban Újpesten. Dóri fáradtnak tűnt, karikás szemekkel ült le velem szemben.
– Anya… bocsáss meg… csak annyira nyomasztott minden… úgy éreztem, megfulladok itthon…
– Tudom… túl sokat akartam tőled… csak féltem egyedül maradni…
– Én is félek… de muszáj saját életem legyen…

Sokáig csak ültünk egymás mellett némán. Aztán Dóri megszorította a kezemet.
– Próbáljuk újra?
– Próbáljuk…

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Hány anya kapaszkodik görcsösen a lányába vagy fiába, mert fél az ürességtől? És hány gyerek menekül el otthonról csak azért, hogy végre önmaga lehessen?

Most már tudom: el kell engedni azt is, akit legjobban szeretünk – hogy visszatalálhasson hozzánk.

Vajon ti is éreztétek már ezt? Hányan félünk attól, hogy ha elengedjük egymást, örökre elveszítjük? Vagy pont akkor találhatunk vissza egymáshoz?