Hitem Próbája: Hogyan Találtam Erőt a Reménytelenségben

– Miért nem mondod el végre az igazat, Gábor? – csattant fel Éva hangja a konyhában, miközben én némán bámultam a repedezett linóleumot. A hűtő zúgása és a gyerekek halk vitája a szobából csak még nyomasztóbbá tette a csendet közöttünk.

– Mit mondjak el? – kérdeztem fáradtan, bár pontosan tudtam, mire gondol. A múlt héten megint nem tudtam befizetni a villanyszámlát, és az autó is lerobbant. A fizetésem már rég nem volt elég, hogy kihúzzuk hó végéig, de nem akartam Évát még jobban terhelni.

– Hogy nincs pénzünk! Hogy minden nap attól rettegsz, mikor kapcsolják le az áramot! – sírta el magát. – Hogy már nem is beszélgetünk, csak túlélünk.

A szavai úgy hasítottak belém, mint egy hideg kés. Tudtam, hogy igaza van. Az utóbbi hónapokban csak árnyéka voltam önmagamnak. A munkahelyemen leépítések voltak, és bár megtartottak, fele annyit keresek, mint korábban. A barátaim közül többen külföldre mentek dolgozni, de én nem akartam elhagyni Magyarországot. Itt van mindenem: Éva, a két lányunk, az öreg házunk Kispesten.

Aznap este Éva szó nélkül feküdt le mellém. Hallottam, ahogy halkan sír a sötétben. Én pedig csak bámultam a plafont, és először hosszú idő után imádkoztam. Nem kértem csodát, csak egy kis erőt.

Másnap reggel korán keltem. A gyerekek még aludtak, Éva is csendben forgolódott. Kimentem a konyhába, és elővettem a Bibliámat. Régen minden vasárnap templomba jártunk, de mostanában már csak ritkán mentünk. Kinyitottam egy véletlenszerű oldalon: „Ne félj, mert én veled vagyok.” Olvastam újra meg újra ezt az egy mondatot.

Aznap a munkahelyemen is csak ez járt a fejemben. A főnököm, Márton bácsi odajött hozzám ebédszünetben.

– Gábor, látom rajtad, hogy valami bánt. Ha kell beszélgetni…

– Köszönöm, de most inkább magamban szeretném rendezni – válaszoltam halkan.

Hazafelé menet megálltam a templom előtt. Nem volt istentisztelet, de bementem. Leültem hátul, és csak ültem csendben. Egy idős néni odajött hozzám.

– Fiam, minden rendben? – kérdezte kedvesen.

– Nem igazán – sóhajtottam. – Nem tudom, hogyan tovább.

– Tudja, én is elvesztettem mindent egyszer – mondta halkan. – De Isten mindig adott valami apró jelet, hogy ne adjam fel.

Ez a mondat egész este visszhangzott bennem. Otthon Éva már nyugodtabb volt.

– Beszéljünk – mondta halkan.

Leültünk egymással szemben az asztalhoz. Elmondtam neki mindent: mennyire félek attól, hogy elveszítem őket; hogy szégyellem magam amiatt, hogy nem tudok gondoskodni róluk úgy, ahogy szeretném; hogy minden nap küzdök magammal és Istennel is.

Éva megfogta a kezem.

– Együtt vagyunk ebben – mondta könnyes szemmel. – Imádkozzunk együtt.

Aznap este először imádkoztunk együtt hosszú idő után. Nem oldódott meg minden varázsütésre: másnap is ugyanazok a számlák vártak ránk, ugyanazok a gondok. De valami megváltozott bennem. Már nem éreztem magam teljesen egyedül.

A következő hetekben próbáltam minden lehetőséget megragadni: elvállaltam egy kis mellékállást egy közeli pékségben hajnalonként. Fárasztó volt, de legalább volt némi plusz pénzünk. Éva is talált egy részmunkaidős állást egy könyvtárban. A gyerekek is segítettek: kevesebbet kértek, megértették, hogy most nehezebb időket élünk.

A családunk újra közelebb került egymáshoz. Minden vasárnap elmentünk templomba; néha együtt főztünk vacsorát; esténként közösen imádkoztunk. Még mindig voltak nehéz napok: néha összevesztünk apróságokon, néha úgy éreztem, sosem lesz vége ennek az időszaknak.

Egyik este azonban Éva odabújt hozzám.

– Tudod, Gábor – suttogta –, lehet, hogy most kevesebbünk van anyagilag… de valahogy mégis gazdagabbnak érzem magunkat.

Elmosolyodtam. Talán tényleg így van: megtanultuk értékelni azt, amink van – egymást.

Most már tudom: nem a pénz teszi boldoggá az embert. Hanem az a hit és szeretet, amit egymásnak adunk nap mint nap.

Vajon hányan vannak még ma Magyarországon olyan családok, akik ugyanígy küzdenek? És vajon hányan mernek segítséget kérni – akár Istentől, akár egymástól? Ti mit tennétek a helyemben?