Hazatérés, ami nem várt: Három ház, de egyetlen otthon sincs

– Nem maradhatsz nálunk, anya. Már megbeszéltük – mondta Zsófi, a legidősebb lányom, miközben a konyhapultnak támaszkodott, és a telefonját nyomkodta. A hangja kemény volt, mintha valami idegen beszélne belőle. A szívem összeszorult.

Még mindig érzem a bőrömön az olaszországi napsütést, a konyhák zsírját, ahol takarítottam, és a hosszú éjszakákat, amikor csak a gyerekeim fényképeit nézegettem. Mindig azt mondogattam magamnak: „Értük csinálom. Senki más nem fogja nekik megadni azt az életet, amit megérdemelnek.”

Tizenhét évig dolgoztam külföldön. Először csak egy évre mentem volna ki, de aztán mindig jött egy újabb cél: először Zsófi lakása, aztán Gergőé, végül a legkisebbemé, Annáé. Mindegyiküknek vettem egy-egy kis lakást Budapesten. Minden fillért félretettem, magamnak soha semmit nem vettem. Még egy új kabátot is sajnáltam magamtól.

Most itt állok Zsófi előszobájában, a bőröndöm mellett, és érzem, hogy valami végleg eltört bennem.

– De hát csak pár hétre gondoltam… – próbáltam újra, de Zsófi már nem nézett rám. – Tudod jól, hogy nálunk nincs hely. A gyerekeknek kell a saját szobájuk, András is otthonról dolgozik…

Aztán Gergőhöz mentem. Ő legalább megölelt, de a felesége, Dóri már az ajtóban állt keresztbe tett karral.

– Nézd, mama, mi most spórolunk a felújításra. Nem lenne jó időzítés… – mondta Gergő zavartan.

Anna volt az utolsó reményem. Ő mindig érzékenyebb volt, de most is csak annyit mondott:

– Anya, én most épp váltok munkahelyet, rengeteget dolgozom. Nem tudnék rád figyelni…

Egyikük sem kérdezte meg, hogy hol fogok lakni. Egyikük sem kérdezte meg, hogy érzem magam.

A következő napokat egy olcsó albérletben töltöttem a külvárosban. A szomszédok nem ismertek, én sem ismertem őket. Az ablakból néztem a játszóteret, ahol régen együtt játszottunk a gyerekekkel. Most idegenek voltak számomra.

Egy este Anna felhívott.

– Anya, ne haragudj… Csak most értettem meg igazán, mennyire nehéz lehetett neked egyedül odakint.

– Nem haragszom – mondtam halkan. – Csak szerettem volna veletek lenni végre.

– Mi is szeretünk… csak… mindenki annyira elfoglalt…

Letettük. A könnyeim csorogtak. Eszembe jutottak azok az évek, amikor minden este imádkoztam értük egyedül egy idegen szobában. Hogy egyszer majd együtt leszünk. Hogy majd lesz egy nagy családi vacsora. Hogy majd lesz egy otthonom közöttük.

De most három lakás van Budapesten – mindegyikben ott él egy-egy gyermekem –, és én mégis albérletben vagyok.

Egy nap összeszedtem a bátorságom és elmentem Zsófihoz. Ott volt az egész család: András főzött, a gyerekek játszottak.

– Anya… – kezdte Zsófi feszülten –, miért jöttél?

– Csak látni akartalak titeket együtt – mondtam. – Tudjátok… mindent értetek csináltam. Minden áldozatot azért hoztam meg, hogy nektek könnyebb legyen.

Csend lett. Aztán András szólalt meg:

– Néha nem csak pénzre van szükségünk… hanem rád is.

Zsófi rám nézett. A szemében valami megremegett.

– Anya… talán túl sokáig voltál távol.

Nem szóltam semmit. Csak álltam ott, mint egy idegen.

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon lehet-e pótolni az elveszett éveket? Vajon tényleg mindent jól csináltam? Vagy túl nagy árat fizettem azért, hogy mindent megadjak nekik?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani azt, ha valaki csak anyagi biztonságot tud adni szeretet helyett? Vagy tényleg nincs visszaút?