Hatvannyolc évesen anya lettem – Egy magyar asszony vallomása a csodáról és a küzdelemről

– Anyu, te tényleg megőrültél? – csattant fel a fiam hangja a telefonban, miközben az ablakon túl zuhogott az eső. Aznap reggel, amikor megtudtam, hogy végre anya leszek, már hatvannyolc éves voltam. Azt hittem, semmi sem lephet meg az életben, de ez a pillanat mindent felülírt.

Gyerekkoromban, amikor még a régi panelházak között játszottam Zuglóban, mindig arról álmodoztam, hogy egyszer nagy családom lesz. De az élet másképp alakult. Huszonhárom évesen férjhez mentem Ferihez, aki akkoriban egy gyárban dolgozott műszakvezetőként. Szerettük egymást, de a gyerek csak nem akart jönni. Évekig próbálkoztunk, orvostól orvosig jártunk – mindhiába. Egyikük sem tudott segíteni, csak annyit mondtak: „Asszonyom, sajnos ön meddő.”

A családom nem értette meg. Anyám mindig azt mondogatta: „Miért nem fogadtok örökbe? Az is gyerek!” De én makacs voltam. Azt akartam, hogy a saját véremet tarthassam a karomban. Feri egy idő után belefáradt a harcba. Egyre többet dolgozott, egyre kevesebbet beszélgettünk. Végül elváltunk. Negyvenévesen ott álltam egyedül egy üres lakásban, és csak a csend volt a társam.

A barátnőim közül szinte mindenkinek volt már unokája is. Én meg csak néztem az üres fényképtartókat a polcon. Az évek teltek, és lassan beletörődtem: nekem nem lesz gyerekem. Aztán jött Laci. Egy nyugdíjas klubban ismertem meg, ahol néha sakkozni jártam. Ő is özvegy volt, két felnőtt fia Németországban élt. Laci mellett újra megtanultam nevetni. Hatvanöt évesen újra férjhez mentem.

Aztán tavaly ősszel Laci egyik barátja mesélt egy újfajta lombikprogramról, amit már Magyarországon is elérhetővé tettek idősebb pároknak is – persze csak magánklinikán, méregdrágán. Először kinevettem: „Mit akarok én már ettől az élettől?” De Laci nem hagyta annyiban. „Próbáljuk meg! Miért ne?” – mondta.

A családunkban kitört a botrány. Laci fiai azt mondták: „Apa, ez felelőtlenség! Mit gondolsz, meddig fogsz élni? Egy gyereknek fiatal szülők kellenek!” Az én testvérem is csak legyintett: „Te mindig is különc voltál.”

De mi nem adtuk fel. Eladtuk Laci balatoni telkét, hogy ki tudjuk fizetni a kezeléseket. Minden hónapban újabb vizsgálatok, hormoninjekciók, remény és csalódás váltogatta egymást. A nővérke egyszer félrehívott: „Erzsi néni, maga tényleg ezt akarja? Tudja, mennyi veszélye van ennek ebben a korban?”

Tudtam. Minden éjjel rettegtem. De amikor végre pozitív lett a teszt… Aznap este Laci sírt először azóta, hogy ismerem.

A terhesség nehéz volt. Folyton aggódtam: vajon kibírom-e? Vajon egészséges lesz-e a baba? Az orvosok minden héten figyelmeztettek: „Bármikor komplikáció lehet.” De én csak simogattam a hasamat és beszéltem hozzá: „Kicsi lányom, várunk rád.”

A szülés előtt két héttel Laci szívinfarktust kapott. Ott ültem mellette a kórházban, fogtam a kezét és könyörögtem: „Ne hagyj itt minket!” Szerencsére túlélte, de nagyon legyengült.

Aztán eljött az a bizonyos májusi reggel. A mentőautó szirénája még most is a fülemben cseng. A kórházban mindenki engem nézett: „Ez az idős asszony tényleg szülni fog?” A műtőben csak egy gondolat járt a fejemben: „Élnem kell! Meg kell mutatnom neki ezt a világot!”

Amikor először felsírt a kislányom – akit Annának neveztünk el –, minden fájdalom eltűnt. Ott feküdtem a kórházi ágyon, Laci kezét szorítva, és sírtunk mindketten.

Azóta eltelt három hónap. Anna egészséges, mosolygós baba. Persze sokan furcsán néznek ránk az utcán: „Az unokája?” – kérdezik gyakran. Ilyenkor csak mosolygok: „Nem, ő az én lányom.”

A család még mindig nehezen fogadja el. Laci fiai nem jönnek látogatni, az én testvérem sem hív fel gyakran. Néha magányosnak érzem magam ebben az új szerepben – de amikor Anna rám néz azokkal a nagy barna szemeivel, tudom: minden szenvedés megérte.

Vajon önző vagyok-e, hogy ennyi idősen vállaltam gyereket? Vagy éppen bátor? Mit gondoltok ti erről? Várom a véleményeteket…