Hat év áldozat – amikor a család összetartás helyett szétszakít

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Zsolt! – kiáltottam rá a férjemre, miközben a konyhaasztalra csaptam a kezem. – Hat évig gondoztam a nagymamádat, miközben az anyád külföldön élt, és most, hogy visszajött, úgy tesztek, mintha ez természetes lenne!

Zsolt csak állt ott, lesütött szemmel, mintha a padlón keresné a választ. A konyhában még ott lebegett a reggeli kávé illata, de én már csak a keserűséget éreztem. A kisfiunk, Marci, a szobájában játszott, mit sem sejtve arról, hogy az anyja szíve darabokra hullik.

Hat évvel ezelőtt kezdődött minden. Akkor még azt hittem, hogy egy összetartó magyar család tagja lettem. Az anyósom, Ilona néni, egy nap bejelentette:

– Gyerekek, muszáj kimennem Németországba dolgozni. A nagymama már nem bírja egyedül. Segítetek neki?

Zsolt rám nézett, én pedig bólintottam. Akkoriban még hittem abban, hogy a családért mindent meg kell tenni. A nagymama, Rózsi néni, már alig tudott járni, és gyakran elfelejtette, hogy mit evett reggelire. Az első hónapokban még volt bennem lelkesedés. Főztem rá, fürdettem, beszélgettem vele esténként. Néha mesélt a háborúról vagy arról, hogyan ismerte meg a férjét a régi piacon.

Aztán teltek az évek. Ilona néni csak ritkán hívott fel minket. Mindig sietett: „Bocsánat, most nem érek rá beszélni, dolgozom!” – mondta. A pénzt persze küldte haza, de a gondoskodás terhe ránk nehezedett. Zsolt dolgozott reggeltől estig az autószerelő műhelyben, én pedig otthon maradtam Marcival és Rózsi nénivel.

A barátaim lassan eltűntek mellőlem. Nem hívtak már kávézni vagy moziba. Ki akarna egy olyan nővel találkozni, aki mindig fáradt és lehangolt? Néha úgy éreztem magam, mint egy árnyék: láthatatlanul jártam-keltem a házban, csak akkor vettek észre, ha valami baj volt.

Egyik este Marci odabújt hozzám:
– Anya, miért sírsz?
– Csak elfáradtam kicsim – hazudtam neki.

A legrosszabb akkor jött el, amikor Rózsi néni állapota romlani kezdett. Éjszakánként felriadt, kiabált vagy sírt. Volt olyan is, hogy el akart indulni az utcára pizsamában. Zsolt próbált segíteni, de ő is kimerült volt. Egyre többet veszekedtünk.

– Miért mindig nekem kell mindent csinálnom? – kérdeztem tőle egy este.
– Mert te vagy itthon – felelte fásultan.

Akkor éreztem először azt a haragot és csalódottságot, ami mostanra teljesen felemésztett.

Ilona néni hat év után tért haza. Nagy csinnadrattával jött: ajándékokkal, pénzzel és hangos nevetéssel. Mindenki örült neki – kivéve engem. Az első napokban még próbáltam kedves lenni vele.

– Köszönöm, hogy vigyáztál anyámra – mondta egyszer.
– Nem volt könnyű – válaszoltam halkan.
– De hát család vagyunk! Ez természetes! – legyintett.

Ez volt az a pillanat, amikor végleg eltört bennem valami. Hát tényleg ennyit ér az áldozatom? Hogy természetesnek veszik? Hogy senki nem kérdezi meg: „Hogy bírtad ki? Segíthetek valamiben?”

Azóta minden nap egyre nehezebb lett. Ilona néni átvette az irányítást a házban: ő főzött, ő döntött mindenről. Zsolt mintha megkönnyebbült volna: végre nem nekünk kell mindent csinálni! De én csak üresnek éreztem magam.

Egy este leültem Zsolttal beszélgetni.
– Úgy érzem, kihasználtatok – mondtam neki könnyes szemmel.
– Ne mondj ilyet… Anyámnak tényleg szüksége volt arra a pénzre…
– És nekem? Nekem mire volt szükségem? Egy kis elismerésre? Egy ölelésre? Egy köszönömre?

Zsolt csak hallgatott. Aznap éjjel alig aludtam valamit.

Most itt ülök a konyhában, és azon gondolkodom: vajon tényleg ennyit ér egy nő áldozata ebben az országban? Vajon megéri mindent feladni a családért úgy, hogy közben senki sem értékeli azt?

Mit tennétek a helyemben? Maradjak vagy menjek? Vajon lehet még újrakezdeni ennyi év után?