Harmincnyolc év csend: Az a nap, amikor újra a fiam szemébe néztem

– Honnan tudhatnám, hogy igazat mondasz? – kérdezte a férfi, akinek a hangja ismeretlenül ismerős volt. A keze remegett az asztalon, ahogy a kávéspoharat szorongatta. A nevem Ildikó, és harmincnyolc év után most először ültem szemben azzal az emberrel, akit egykor a karomból szakítottak ki – a fiammal.

A szívem úgy vert, mintha mindjárt kiugrana a mellkasomból. A Nyugati pályaudvar melletti kis presszóban ültünk, ahol minden asztalnál valaki mástól menekült valaki. Az ablakon túl szürke volt az ég, mintha az egész város együtt gyászolna velem.

– Nem tudom bizonyítani – suttogtam. – Csak azt tudom elmondani, amit akkor éreztem… és amit most is érzek.

A fiam – Gergőnek hívják, ezt már tudtam – nem nézett rám. A tekintete a presszó kopott padlóján időzött. Harmincnyolc év. Ennyi ideig tartott, mire újra találkoztunk. Ennyi ideig hordtam magamban a bűntudatot, hogy nem tudtam megvédeni őt.

Az 1980-as években történt. Egyedülálló anyaként éltem egy kisvárosban, ahol mindenki mindent tudott mindenkiről. Az apja, László, már hónapokkal korábban eltűnt az életemből. A szüleim szégyenkeztek miattam. Amikor megszületett Gergő, anyám azt mondta: „Ildikó, ezt nem bírjuk el. Gondolj magadra is!”

A szociális munkás – egy rideg arcú nő, talán Magdának hívták – azt mondta: „Ez így lesz mindenkinek a legjobb.” Nem volt választásom. Egy papírt tettek elém, én pedig aláírtam. Aznap este sírtam először úgy, hogy azt hittem, soha nem fogok tudni újra levegőt venni.

Az évek teltek. A családom soha többé nem beszélt róla. A barátaim elmaradtak. Minden nap úgy keltem fel, hogy egy darab hiányzik belőlem. Minden karácsonykor két terítékkel többet tettem az asztalra – egyet neki, egyet magamnak.

Most itt ült előttem egy felnőtt férfi, akinek az arcvonásaiban magamat és Lászlót láttam vissza. Gergő végül felnézett.

– Miért most? Miért nem kerestél korábban?

A kérdés úgy hasított belém, mint egy kés. Hányszor tettem fel magamnak ugyanezt? Hányszor írtam meg a levelet fejben, amit sosem küldtem el?

– Féltem – mondtam ki végül. – Féltem attól, hogy meggyűlölsz. Hogy már nincs helyem az életedben.

Gergő elfordította a fejét. Az ablakon túl egy idős asszony húzta maga után a bevásárlókocsit. Eszembe jutott anyám: vajon ő is félt valamitől? Vagy csak attól rettegett, hogy mit mondanak majd a szomszédok?

– Az örökbefogadó szüleim jó emberek voltak – mondta halkan Gergő. – De mindig éreztem, hogy valami hiányzik.

– Én is – suttogtam.

Sokáig hallgattunk. A presszóban közben egyre többen lettek; valaki hangosan nevetett a sarokban, egy másik asztalnál veszekedtek. Mi csak ültünk egymással szemben, két idegenként, akiket összeköt valami kimondhatatlan.

– Tudod… – kezdte Gergő –, amikor először megtudtam az igazat, haragudtam rád. Azt hittem, eldobtál magadtól.

– Soha nem dobtalak el – mondtam könnyekkel a szememben. – Elvettek tőlem.

– Most már értem – bólintott lassan. – De ezt nehéz feldolgozni.

Bólintottam. Tudtam, hogy nincs gyors megoldás. Nincs olyan szó vagy gesztus, ami eltörölhetné az elmúlt éveket.

– Van családod? – kérdeztem óvatosan.

– Van egy lányom – felelte halkan. – Zsófiának hívják. Hat éves.

A szívem összeszorult: unokám van. Egy kislány, akit soha nem ölelhettem meg.

– Megismerhetem egyszer? – kérdeztem reménykedve.

Gergő sokáig gondolkodott.

– Talán egyszer… ha készen állunk rá mindannyian.

A presszó ajtaján bejött egy fiatal pár; nevetve kerestek helyet maguknak. Néztem őket: vajon ők is cipelnek ilyen terheket?

Gergő felállt.

– Mennem kell – mondta halkan. – De… talán beszélhetünk még.

Felálltam én is; nem mertem megölelni. Csak néztem utána, ahogy kilépett az ajtón a szürke budapesti délutánba.

Ott maradtam az asztalnál, és csak ültem némán. Vajon lehet-e még jóvátenni ennyi évet? Vajon képesek vagyunk-e megbocsátani egymásnak és önmagunknak?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ennyi idő után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?